Isten, az örökkévaló Atya a Teremtő, a Forrás, a Megtartó és Úr minden teremtmény fölött. Igazságos és szent, irgalmas és könyörületes, késedelmes a haragra, bővölködik állhatatos szeretetben és hűségben. A Fiúban és a Szentlélekben meglévő tulajdonságok és erők szintén az Atya kinyilatkoztatásai.
(1Móz 1:1; Jel 4:11; 1Kor 15:28; Jn 3:16; 1Jn 4:8; 1Tim 1:17; 2Móz 34:6–7; Jn 14:9)
Kezdetét veszi az ítélet nagy napja. Égő kerekeken tüzes trónusok gurulnak be a színre. Az Öregkorú helyet foglal. Megjelenése fenséges. Ő elnököl az ítéletben. Jelenléte tiszteletet parancsolóan betölti az óriási törvényszéket. A tanúk sokasága áll előtte. Megnyitják a tárgyalást, könyveket vesznek elő, és hozzákezdenek az emberek életéről szóló feljegyzések vizsgálatához (Dán 7:9–10).
Az egész világegyetem erre a pillanatra várt. Az Atya Isten igazságot tesz minden gonoszságért. Elhangzik az ítélet, és Isten „igazságot… szolgáltatott a Felséges szentjeinek” (Dán 7:22 – új prot. ford.). Az örömteli dicséret és hálaadás szavai visszhangoznak a Mennyben. Isten jelleme teljes dicsőségében látszik, és csodálatra méltó neve igazolást nyer az egész világegyetem előtt.
ELKÉPZELÉSEK AZ ATYÁRÓL
Az Atya Istent gyakran félreértik. Sokan tudnak Krisztusnak az emberiségért végzett földi küldetéséről, valamint arról, hogy mi a Szentlélek szerepe az emberben; de nem tudják, milyen kapcsolatban van az Atya velünk. Vajon a kegyelmes Fiúval és Lélekkel ellentétben, teljesen eltávolodott volna világunktól, és Ő lenne a messzeségben levő gazda vagy az érzéketlen Ősok?
Esetleg – ahogy néhányan vélik – Ő volna „az Ótestamentum Istene”, a bosszúállás Istene, akire jellemző a „szemet szemért, fogat fogért” rendelete (Mt 5:38; vö. 2Móz 21:24); a zord Isten, aki tökéletes munkát követel? Olyan Isten lenne, aki szöges ellentétben áll az Újszövetségben látható, szerető Isten képével, aki arra tanít, hogy fordítsuk oda a másik orcánkat is, és tegyük meg a következő mérföldet is (Mt 5:39–41)?
AZ ATYA ISTEN AZ ÓSZÖVETSÉGBEN
Ugyanaz az Isten szól és cselekszik népe üdvösségéért mindkét Testamentumban – ez a tény fedi fel az Ó- és Újszövetség egységét és a bennük egyaránt haladó megváltási tervet. „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette.”(Zsid 1:1–2) Az Ószövetség utal ugyan a Szentháromság személyeire, de nem különbözteti meg őket. Az Újszövetség azonban világosan kifejezi, hogy Krisztus, a Fiú Isten volt a teremtés munkájának aktív cselekvője (Jn 1:1–3, 14; Kol 1:16), és Őt nevezi az Izrael népét Egyiptomból kivezető Istennek (1Kor 10:1–4; 2Móz 3:14; Jn 8:58). Még az Ószövetség is gyakran a Fiú személyén keresztül mutatja be az Atya Istent. Er-re utal, amit az Újszövetség mond Krisztus szerepéről a teremtésben és a kivonulásban. „Az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot.” (2Kor 5:19) Az Ószövetség a következő kifejezésekkel mutatja be az Atyát:
A kegyelem Istene. Bűnös ember soha nem látta Istent (2Móz 33:20). Nincs fényképünk, amely vonásait tükrözné. Isten kegyelmes cselekedeteivel mutatta be jellemét, valamint a Mózesnek mondott szavakkal. „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt; de nem hagyja a bűnt büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad- és negyedíziglen.” (2Móz 34:6–-7; vö. Zsid 10:26–27) De a kegyelem Istene nem bocsát meg vakon, hanem az igazságosság elve vezérli. Akik elutasítják Isten kegyelmét, a gonoszság büntetését aratják.
A Sínai-hegyen Isten elmondta, szeretne Izrael barátja lenni, hogy velük legyen. Így szólt Mózeshez: „Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25:8). A szentély lett Izrael vallási életének központja, mert ez volt Isten földi lakóhelye.
A szövetség Istene. Isten komoly szövetséget kötött olyan emberekkel, mint például Noé (1Móz 9:1-17) és Ábrahám (1Móz 12:1–3, 7; 13:14–17; 15:1, 5–6; 17:1-8; 22:15–18; lásd e könyv 7. fejezetét), mert tartós kapcsolatot akart létrehozni velük. E szövetségkötések személyes, szerető Istent mutatnak be, aki törődik népe sorsával. Noénak megígérte, hogy az évszakok rendszeresen fogják követni egymást (1Móz 8:22), és azt, hogy nem lesz többé az egész Földre kiterjedő özönvíz (1Móz 9:11); Ábrahámnak rengeteg utódot ígért (1Móz 15:5–7), és földet, ahol ő és leszármazottai lakhatnak (1Móz 15:18; 17:8).
Megváltó Isten. A kivonulás Istene sok csoda kíséretében vezette ki a rabszolgák népét a szabad életre. E hatalmas megmentő cselekedet húzódik meg az egész Ószövetség hátterében, és azt példázza, hogy Isten megváltónk szeretne lenni, nem távoli, tőlünk teljesen elkülönült, érdeklődést nem tanúsító személy, hanem mint aki nagyon is belekapcsolódik a mi ügyeinkbe.
Különösen a zsoltárírót ihlették meg Isten mélységes szeretetből fakadó tettei: „Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél. Micsoda az ember – mondom -, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsolt 8:4–5) „Szeretlek, Uram, én erősségem! Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, őbenne bízom; az én pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem.” (Zsolt 18:2-3) „Mert nem veti meg, és nem utálja meg a szegény nyomorúságát.” (Zsolt 22:25)
A menedék Istene. Dávid olyannak látta Istent, akinél menedéket találhatunk – nagyon hasonlóan a hat izraeli menedékvároshoz, ahová az ártatlan menekülők futhattak. A Zsoltárok időről időre visszatérő témája, a „menedék”, amellyel Krisztust és az Atyát is bemutatja. Az Istenség volt a menedék. „Bizony, elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem.” (Zsolt 27:5) „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” (Zsolt 46:2) „Jeruzsálemet hegyek veszik körül, az Úr pedig körülveszi az Ő népét mostantól fogva mindörökké.” (Zsolt 125:2)
A zsoltáros kifejezte, mennyire vágyódik Istenéhez. „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó, Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez.” (Zsolt 42:2–3) Dávid tapasztalatból mondta: „Vessed az Úrra a te terhedet, Ő gondot visel rád, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz” (Zsolt 55:23). „Bízzatok őbenne mindenkor, ti népek; öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi menedékünk.” (Zsolt 62:9) „De te, Uram, könyörülő és irgalmas Isten vagy, késedelmes a haragra, nagy kegyelmű és igazságú!” (Zsolt 86:15)
A bűnbocsánat Istene. Dávid buzgón fohászkodott Istenhez, miután a házasságtörés és gyilkosság bűnébe esett. „Könyörülj rajtam, én Istenem, a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűnömet!” „Ne vess el engem a te orcád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem!” (Zsolt 51:3, 13) Az a tudat vigasztalta, hogy Isten kegyelme csodálatos. „Mert amilyen magas az ég a Földtől,olyan nagy az ő kegyelme az Őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt. Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsolt 103:11–14)
A jóság Istene. Isten az, aki „igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, eledelt ád az éhezőknek. Az Úr megszabadítja az elfogottakat. Az Úr megnyitja a vakok szemeit,az Úr felegyenesíti a meggörnyedteket;szereti az Úr az igazakat. Megoltalmazza az Úr a jövevényeket; árvát és özvegyet megtart” (Zsolt 146:7–9). Milyen nagyszerű kép tárul elénk Istenről a Zsoltárokban!
A hűség Istene. Isten nagyszerű volta ellenére Izrael a legtöbbször eltért tőle (3Mózes 26; 5Mózes 28). Isten úgy szereti Izraelt, mint férj a feleségét – így mutatja be Őt a Biblia. Hóseás könyve drámaian írja le, mennyire hűséges Isten, noha kirívó hűtlenséggel és visszautasítással találja szemben magát. Folyamatos megbocsátása érzékelteti, hogy jelleme a feltétel nélküli szeretet.
Isten ugyan nem kímélte meg Izraelt a hűtlensége okozta bajoktól, mert ezzel akarta helyes irányba terelni, de kegyelmét továbbra sem vonta meg tőle. Így biztatta népét: „Szolgám vagy te, elválasztottalak, és meg nem utállak; ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítelek, és igazságom jobbjával támogatlak” (Ésa 41:9–10). Hűtlenségük dacára az Úr szeretettel ígérte: „Megvallják az ő hamisságukat, és atyáiknak hamisságát az ő hűtlenségükben, amellyel hűtlenkedtek ellenem… akkor megalázódik az ő körülmetéletlen szívük, és akkor az ő bűnüknek büntetését békével szenvedik; én pedig megemlékezem Jákóbbal… Izsákkal…Ábrahámmal kötött szövetségemről is” (3Móz 26:40–42; vö. Jer 3:12).
Isten emlékezteti népét arra, hogy Ő mindig a megváltásukat tartja szem előtt. „Izráel! Nem feledlek el. Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűnödet; térj énhozzám, mert megváltottalak.”(Ésa 44:21–22) Nem csoda, hogy ezt mondta: „Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok, Földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több!” (Ésa 45:22)
Az üdvösség és a bosszúállás Istene. Amikor az Ószövetség a bosszúállás Isteneként mutatja be Istent, ezt annak az összefüggésében kell látni, hogy a gonoszok pusztították hűséges népét. A próféták „az Úr napja” témával mutatják be, mit tesz népéért Isten az utolsó időben. Népének ez lesz az üdvösség napja, de ellenségeikre a bosszúállás napjaként virrad, amikor elpusztulnak. „Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Ímé, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!”(Ésa 35:4)
Az Atya Isten. Izraelhez szólva Mózes úgy utalt Istenre, mint Atyjukra, aki megmentette őket. „Nem Atyád-é Ő, aki teremtett?” (5Móz 32:6) A megváltással Isten örökbe fogadta Izraelt. Ésaiás ezt írta: „Uram, Atyánk vagy te” (Ésa 64:7; vö. 63:16). Malakiás által Isten megerősítette: „Én Atya vagyok” (Mal 1:6). Malakiás másutt Isten atyai szerepét a teremtői szerepével hozza kapcsolatba. „Nem egy Atyánk van-é mindnyájunknak? Nem egy Isten teremtett-é minket?” (Mal 2:10) Isten az Atyánk, mind a teremtés, mind a megváltás által. Milyen nagyszerű igazság!
AZ ATYA ISTEN AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN
Az Ószövetség Istene nem különbözik az Újszövetség Istenétől. Istenről azt tudhatjuk meg, hogy Ő minden dolog Alkotója, minden igaz hivő Atyja, valamint teljesen egyedülálló értelemben Jézus Krisztus Atyja.
Minden teremtmény Atyja. Pál beszél az Atyáról, megkülönböztetve Jézus Krisztustól. „Egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség… és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala.” (1Kor 8:6; vö. Zsid 12:9; Jn 1:17) Kijelenti: „Ez okáért meghajtom térdeimet a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja előtt, akiről neveztetik minden nemzetség Mennyen és Földön” (Ef 3:14–15).
Minden hivő Atyja. Az újszövetségi időben ez a lelki atya-fiú kapcsolat nem Isten és Izrael népe között, hanem Isten és az egyes hivők között áll fenn. Jézus fejtette ki, hogy milyen ennek a kapcsolatnak az iránya (Mt 5:45; 6:6–15). Ez úgy jöhet létre, ha a hivő elfogadja Jézus Krisztust (Jn 1:12–13).
Krisztus megváltói munkája által Isten a hivőket gyermekeivé fogadja. A Szentlélek segíti elő ezt a kapcsolatot. Krisztus azért jött, „hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe, aki ezt kiáltja: Abba, Atya!” (Gal 4:5–6; vö. Róm 8:15–16)
Jézus bemutatja az Atyát. Jézus, a Fiú Isten adta a legteljesebb képet Istenről, amikor Isten önkinyilatkoztatásaként eljött emberi testben (Jn 1:1, 14). János kijelenti: „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú… jelentette ki őt” (Jn 1:18). Jézus elmondta, hogy a Mennyből szállt le (Jn 6:38); és „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14:9). Aki Jézust ismeri, az Atyát is ismeri.
A Zsidókhoz írt levél ennek a személyes kinyilatkoztatásnak a fontosságát hangsúlyozza. „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette,aki az Ő dicsőségének visszatükröződése,és az Ő valóságának képmása.” (Zsid 1:1–3)
1. Isten, aki ad. Jézus úgy mutatta be Atyját, mint az adományozó Istent. Az Isten ajándékozását látjuk a teremtéskor, Betlehemben és a Golgotán.
A teremtés munkáját az Atya és a Fiú együtt végezte. Isten életet adott nekünk, noha tudta, hogy emiatt majd saját Fiának kell meghalnia.
Betlehemben önmagát adta, amikor Fiát odaadta. Micsoda fájdalmat jelentett az Atyának az, hogy Fia a bűntől szennyezett bolygónkra érkezett! Próbáljuk meg elképzelni az Atya érzéseit, amikor azt látta, hogy Fiát, aki a tökéletes mennyei boldogságot, dicsőséget felcserélte a halál ösvényével, az angyalok szeretete, csodálata helyett a bűnösök gyűlölete veszi körül!
De a Golgotánál ismerhetjük meg legjobban az Atyát. Az Atya isteni természete révén jobban megszenvedte a Fiától való elszakítottság fájdalmát Jézus földi élete és halála idején, mint amit ember valaha érezhet. Hasonló mértékben szenvedett együtt Krisztussal. Mi lehetne ennél nagyobb jelentőségű bizonyságtétel az Atyáról?! Semmi más nem mutathatja be úgy az igazságot az Atyáról, mint a kereszt!
2. A szeretet Istene. Jézus kedvelt témája volt Isten gyöngédsége és nagy szeretete. „Szeressétek ellenségeiteket – mondta -, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket; hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Mt 5:44–45). „És a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos Istennek fiai lesztek; mert ő jótevő a háládatlanokkal és gonoszokkal. Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas.” (Lk 6:35–36)
Jézus azzal is az Atya természetét, a szeretetet mutatta be, hogy lehajolt és megmosta árulójának a lábát (Jn 13:5, 10–14). Amikor Krisztus enni adott az éhezőknek (Mk 6:39–44; 8:1–9), meggyógyította a süketet (Mk 9:17–-29), szóra nyitotta a néma ajkát (Mk 7:32–37), megnyitotta a vak szemét (Mk 8:22–26), talpra állította a bénát (Lk 5:18–26), meggyógyította a leprásokat (Lk 5:12–13), feltámasztotta a halottat (Mk 5:35–43; Jn 11:1–45), bűnbocsánatot adott a bűnösöknek (Jn 8:3–11), és ördögöket űzött ki (Mt 15:22–28; 17:14–21), akkor az Atyát látjuk az emberek között, amint életet hoz, szabaddá tesz, reményt ad, és az újjáteremtett Földre mutat előre. Krisztus tudta, úgy vezetheti bűnbánatra az embereket, ha bemutatja nekik az Atya drága szeretetét (Róm 2:4).
Krisztus példázatai közül három azt mutatja be, milyen nagy szeretettel törődik Isten az elveszett emberiséggel (Lk 15). Az elveszett bárány példázata azt tanítja, hogy az üdvösség kezdeményezője Isten, és nem azt, hogy mi keressük Őt. Hasonlóan a pásztorhoz, aki szereti nyáját, és az életét is kész kockáztatni, ha hiányzik belőle egy, Isten is vágyakozó szeretetet mutat minden elveszett ember iránt, csak még nagyobb mértékben.
Ez a példázat kozmikus jelentőséggel is bír: az elveszett bárány lázadó világunkat jelképezi, ami mindössze egyetlen atom Isten hatalmas világmindenségében. Arra utal Isten drága ajándéka, Fia is, akit odaadott, hogy bolygónkat visszavigye a nyájhoz, hogy bukott világunk épp olyan drága neki, mint a teremtett világ többi része.
Az elveszett drachma példázata azt hangsúlyozza, milyen határtalan értéket tulajdonít Isten nekünk, bűnösöknek. A tékozló fiú példázata pedig bemutatja az Atya roppant nagy szeretetét, aki hazavárja és fogadja bűnbánó gyermekeit. Ha öröm van a Mennyben egyetlen bűnös miatt, aki megtér (Lk 15:7), képzeljük csak el a világegyetem örömét Urunk második eljövetelekor!
Az Újszövetség világosan kifejezi továbbá, hogy az Atya is részt vesz Fia visszajövetelében. A második adventkor a gonoszok a szikláknak és a hegyeknek kiáltanak: „Essetek mireánk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a Bárány haragjától!” (Jel 6:16)„Mert az embernek Fia eljő az Ő Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival” (Mt 16:27), és „meglátjátok az embernek Fiát ülni Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben” (Mt 26:64) – mondta Jézus.
Az Atya vágyakozó szívvel tekint a második advent elé, amikor a megváltottak végre eljuthatnak örök hazájukba. Akkor már mindenki egyformán fogja tudni: nem volt hiábavaló, „hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte Isten e világra, hogy éljünk általa” (1Jn 4:9). Csak az elképzelhetetlenül nagy, önzetlen szeretet ad magyarázatot arra, hogy „amikor még ellenségei voltunk”, miért békültünk meg „Istennel az Ő Fiának halála által” (Róm 5:10). Hogyan is utasíthatnánk el ezt a szeretetet, és miért ne ismernénk el Istent Atyánknak?!
