A keresztség által megvalljuk Jézus Krisztus halálába és feltámadásába vetett hitünket, és bizonyságot teszünk arról, hogy meghaltunk a bűnnek és új életben akarunk járni. Így elismerjük Krisztust Urunknak és Megváltónknak, népe leszünk és egyháza tagjaiként fogad be minket. A keresztség Krisztussal való szövetségünknek, bűneink bocsánatának és a Szentlélek elnyerésének jelképe. Vízben alámerítkezéssel történik. Feltétele a Jézusban való hit megvallása és a bűnbánat bizonyossága. A Szentírás tanulmányozása és tanításainak elfogadása után következik a keresztség.
(Róm 6:1-6; Kol 2:12-13; ApCsel 16:30-33; 22:16; 2;38; Mt 28:19-20)
Nyangwira számára, aki Közép-Afriká-ban élt, a keresztség nem csupán választási lehetőség volt. Több mint egy éven át nagy buzgalommal tanulmányozta a Bibliát. Kereszténységre vágyott.
Egy este elmondta férjének, mi mindent tanult. A férje magából kikelve üvöltötte: „Nem tűröm meg ezt a vallást az otthonomban, és ha továbbra is ezt tanulod, megöllek!” Nyangwira összetört, mégis tovább folytatta a tanulást, és hamarosan felkészült a keresztségre.
Mielőtt elindult a keresztségi istentiszteletre, tisztelettudóan letérdelt férje előtt, és elmondta neki, hogy meg fog keresztelkedni. A férj kiabálni kezdett, és felkapta nagy vadászkését. „Megmondtam, nem akarom, hogy megkeresztelkedj! Megöllek azon a napon, amikor megkeresztelkedsz!”
Nyangwira eltökélte magában, hogy követi az Urat. Amint elindult, férje fenyegetése visszhangzott a fülében.
Mielőtt a vízbe lépett, megvallotta bűneit, s életét Megváltójának ajánlotta. Nem tudhatta, vajon az élete is véget ér-e aznap, amiért az Urat választotta. Amikor megkeresztelkedett, béke költözött a szívébe. Hazaérve, odavitte a kést a férjének.
– Megkeresztelkedtél? – kérdezte a férfiharagosan.
– Igen! – felelte Nyangwira egyszerűen.
– Itt a kés!
– Kész vagy meghalni?
– Kész vagyok!
Felesége bátorságán elcsodálkozva, a férfi már nem akarta megölni az asszonyt.[1]
MENNYIRE FONTOS A KERESZTSÉG?
Ér-e a keresztség annyit, hogy valaki kész legyen akár az életét is kockára tenni miatta? Isten valóban megkívánja a keresztséget? Attól függ az üdvösség, hogy megkeresztelkedünk, vagy sem?
Jézus példája. Egy napon Jézus kilépett a názáreti ácsműhelyből, búcsút intett családjának, és elment a Jordán folyóhoz, ahol unokatestvére, János prédikált. Amikor odaért, megkérte, keresztelje meg. János meglepődve próbálta lebeszélni: „Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz énhozzám?”
„Engedj most – felelte Jézus -, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk”(Mt 3:13-15).
Jézus keresztsége mindörökre isteni szentesítéssel látta el ezt a szertartást[2] (Mt 3:13-17; vö. Mt 21:25). A keresztség az igazság egyik képe, amelyben mindenki részesedhet. Mivel a bűntelen Krisztus megkeresztelkedett, hogy betöltsön minden igazságot, nekünk, bűnösöknek is ugyanezt kell tennünk.
Jézus parancsolata. Szolgálata végén Krisztus meghagyta tanítványainak: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mind-azt, amit én parancsoltam néktek.” (Mt 28:19-20/a).
E parancsban Jézus világossá tette, mindazoktól megkívánja a keresztséget, akik egyházának, lelki országának tagjai akarnak lenni. Mivel a tanítványok szolgálata által a Szentlélek bűnbánatra és Jézusnak, mint Megváltójuknak elfogadására vezette az embereket, a Szentháromság Isten nevében kellett megkeresztelkedniük. Keresztségük annak bizonyságát adta, hogy személyes kapcsolatba léptek Krisztussal, és elhatározták, a kegyelem országának elveivel összhangban élnek. Krisztus ezzel erősítette meg a keresztelésre vonatkozó utasítását.„Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:20/b).
Krisztus mennybemenetele után az apostolok hirdették a keresztség szükségességét és sürgősségét (ApCsel 2:38; 10:48; 22:16). Ezt hallva, tömegesen keresztelkedtek meg az emberek, akikből létrejött az újszövetségi egyház (ApCsel 2:41, 47; 8:12). Elfogadták az Atya, a Fiú és a Szentlélek tekintélyét.
Keresztség és üdvösség. Krisztus azt tanította, hogy „aki hiszen, és megkeresztelkedik, az idvezül” (Mk 16:16). Az apostoli egyházban, ha valaki elfogadta Krisztust, utána önmagától következett a keresztsége, ami az új hívő hitének megerősítését jelentette (vö. ApCsel 8:12; 16:30-34).
Noé és az özönvíz történetével akarta Péter bemutatni a keresztség és az üdvösség közötti kapcsolatot. Az özönvíz előtti időben a bűn már annyira elhatalmasodott, hogy Isten Noé által figyelmeztette a világot: térjenek meg, különben elpusztulnak. Csak nyolc ember hitt, ment be a bárkába, és „tartatott meg víz által; ami minket is megtart most képmás gyanánt, mint keresztség, ami nem a test szennyének lemosása, hanem jó lelkiismeret keresése Isten iránt, Jézus Krisztus feltámadása által” (1Pt 3:20-21).
Péter kifejtette, hogy amint Noé és családja megtartatott víz által, mi úgy tartatunk meg a keresztség által. Természetesen nem a víz áradása, hanem Isten tartotta meg Noét, és hasonlóképpen nem a keresztvíz, hanem Krisztus vére az, ami lemossa a hívő bűnét. „A keresztség azonban, mint [Noé] engedelmessége, amikor bement a bárkába, »a jó lelkiismeret válasza Istennek«. Amikor az ember Isten ereje által »válaszol«, »a Jézus Krisztus feltámadása által« biztosított üdvösség érvénybe lép.”[3]A keresztség ugyan szorosan kapcsolódik az üdvösséghez, de nem garantálja azt.[4] Pál a keresztség jelképes megjelenítésének tartotta Izrael kivonulását.[5] „Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által; és mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben; és mindnyájan egy lelki eledelt ettek; és mindnyájan egy lelki italt ittak.” A Vörös-tengeren átkelve, Izrael népe jelképes értelemben megkeresztelkedett – vízbe merült: a felhő rájuk borult, a tenger vize körülfogta őket. De ennek ellenére is „azoknak többségét nem kedvelé az Isten” (1Kor 10:1-5). A keresztség ma sem biztosítja önmagától az üdvösséget. Izrael története megiratott „a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett. Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék” (1Kor 10:11-12).
„EGY A KERESZTSÉG”
A keresztség különböző formáit gyakorolják a keresztény világban. Vannak, akik alámerítéssel, mások meghintéssel ill. leöntéssel végzik. Isten egyházában a Lélek adta egységre jellemző az „egy… keresztség” (Ef 4:5).[6] Mit árul el a Biblia a megkeresztelni szó jelentéséről, gyakorlatáról és lelki jelentőségéről?
A „megkeresztelni” szó jelentése. Ez a szó a görög baptidzó fordítása, és alámerítésre utal, hiszen abaptó igéből származik, ami azt jelenti: „meríteni”, „mártani”.[7]
Amikor a keresztelni ige víz általi keresztségre utal, az ember víz alá merítésének gondolatát hordozza.[8]
Az Újszövetség a keresztelni igével utal (1) a víz általi keresztségre (pl. Mt 3:6; Mk1:9; ApCsel 2:41); (2) Krisztus szenvedésének és halálának hasonlatára (Mt 20:22-23; Mk 10:38-39; Lk 12:50); (3) a Szentlélek eljövetelére (Mt 3:11; Mk 1:8; Lk 3:16; Jn 1:33; ApCsel 1:5; 11:16); és (4) a szertartásos kézmosásra (Mk 7:3-4; Lk 11:38). A negyedik szóhasználat egyszerűen a szertartási értelemben vett tisztátalanságtól megtisztító mosdásra utal, és nem törvényesíti a leöntéses keresztséget.[9] Akeresztség szót a Szentírás a víz általi keresztségre és Krisztus halálára is alkalmazza (Mt 3:7; 20:22).
J. K. Howard megjegyzi, az Újszövetségben „nem található bizonyíték arra, hogy az apostolok valaha is gyakorolták volna a meghintéses keresztséget. Valójában minden bizonyíték arra mutat, hogy ezt csak később vezették be.”[10]
Keresztség az Újszövetségben. Minden olyan esetben, amikor az Újszövetség víz általi keresztséget jegyzett fel, a keresztség alámerítéssel történt. Azt olvassuk, hogy János „a Jordán vizében” (Mt 3:6; vö. Mk 1:5)és „Énonban, Sálemhez közel keresztelt, mert ott sok volt a víz” (Jn 3:23). Csak az alámerítéshez kellett sok víz.
János bemerítette Jézust, megkeresztelte „a Jordánban”, majd a keresztség után Jézus „azonnal feljövén a vízből…” (Mk 1:9-10; Mt 3:16).[11]
Az apostoli egyházban is alámerítéssel kereszteltek. Amikor Fülöp megkeresztelte az etióp kincstárnokot, „leszállának mindketten a vízbe”, és „a vízből feljöttek” (ApCsel 8:38-39).
Keresztség a történelemben. A kereszténység kora előtt a zsidók alámerítéssel keresztelték meg a prozelitákat. Az esszénusok Qumránban a tagokat és az új megtérőket is alámerítették.[12]
A katakombákban és templomokban látható festmények, a padlózatot, a falakat és a mennyezetet borító mozaikok, a faragott domborművek és az Újszövetség régi példányaiban látható rajzok bizonyítékai „minden kétséget kizáróan azt tanúsítják, hogy a keresztény egyházban az első 10-14 évszázadban az alámerítés volt a keresztség megszokott formája”.[13] Észak-Afrika, Törökország, Itália, Franciaország, sőt, Magyarországon Pécs és más hely régi katedrálisaiban, templomaiban és romjai között található keresztelőmedencék még ma is hirdetik, hogy milyen régi keletű ez a gyakorlat.[14]
A KERESZTSÉG JELENTÉSE
A keresztség jelentése és formája szorosan kötődik egymáshoz. Alfred Plummer mondta: „A keresztség teljes jelentősége csak akkor látható, ha alámerítéssel gyakorolják”.[15]
Krisztus halálának és feltámadásának jelképe. Elsöprő erejű bajt és szenvedést jelképez az, ha víz borítja el az embert (Zsolt 42:8; 69:3; 124:4-5), így Jézus víz általi keresztsége szenvedésének, halálának és eltemettetésének prófétai bejelentése volt (Mk 10:38; Lk 12:50), a vízből való kijövetele pedig az azt követő feltámadását hirdette (Róm 6:3-5).
A keresztségnek – mint Krisztus szenvedése jelképének – nem lett volna olyan jelentősége, ha az apostoli egyházban nem alámerítéssel, hanem valahogy másképp kereszteltek volna. Ezért „az alámerítéses keresztség mellett a teológiai érv szól a legerősebben.”[16]
A bűnnek való meghalás és az Istennek való élet jelképe. A keresztséggel a hívők Urunk szenvedésének élményében részesülnek. „Avagy nem tudjátok-é, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ővele együtt a keresztség által a halálba: hogy amiképpen feltámasztatott Krisztus a halálból… azonképpen mi is új életben járjunk” (Róm 6:3-4) – mondta Pál.
A hívő és Krisztus közötti meghitt kapcsolatra utalnak az ilyen kifejezések: „megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba”, „az ő halálába keresztelkedtünk meg” és „eltemettettünk azért ővele együtt a keresztség által”. Howard megjegyezte: „A keresztség jelképes cselekményével a hívő Krisztus halálában részesül, és az a halál valósággal az ő halála lesz; részesül Krisztus feltámadásában is, és az a feltámadás az ő feltámadása lesz.”[17] Mire utal az, hogy a hívő részesül Krisztus szenvedésében?
1. Meghalni a bűnnek. A keresztségben a hívők „az ő [Krisztus] halálának hasonlatossága szerint vele eggyé” lettek (Róm 6:5), és „Krisztussal együtt” megfeszíttettek (Gal 2:20). Ez azt jelenti, hogy „a mi óemberünk ővele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek; mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól” (Róm 6:6-7).
A hívők hátat fordítanak régi életmódjuknak. Meghaltak a bűnnek, és megerősítik, hogy „a régiek elmúltak” (2Kor 5:17), életük el van rejtve Krisztussal Istenben. A keresztség a régi élet keresztre feszítését jelképezi. Nemcsak halál, hanem eltemetés is. Eltemettetünk „ővele együtt a keresztségben” (Kol 2:12). A halál után a temetés következik, így amikor a hívő leszáll a hullámsírba, eltemettetik a régi élete, amely akkor múlt el, amikor elfogadta Jézus Krisztust.
A keresztséggel a hívők elfordulnak a világtól. Engedelmeskedve a parancsnak: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek” (2Kor 6:17), a keresztelendők nyilvánosan megvallják, hogy felhagynak Sátán szolgálatával, és Krisztust fogadják be az életükbe.
Az apostoli egyházban a megtérésre szólító felhívás együtt járt a keresztségi felhívással (ApCsel 2:38). A keresztség tehát az igazi bűnbánatot is jelöli. A hívők meghalnak a törvényszegésnek, és bűnbocsánatot nyernek Jézus megtisztító vére által. A keresztségi szertartás a belső tisztulást – a megvallott bűntettek lemosását bizonyítja.
2. Élni Istennek. Krisztus feltámasztó hatalma hatni kezd az életünkben. Képessé tesz arra, hogy „új életben járjunk” (Róm 6:4), holtak lévén a bűnnek, de élve „az Istennek a mi Urunk, Jézus Krisztusban” (Róm 6:11). Tanúsítjuk, hogy a régi természetünk feletti győzelmes életre egyetlenreményünk a feltámadott Úr kegyelmében van, aki a Szentlélek erőt adó hatalma által új életet adott. Ez az új élet az emberi tapasztalat magasabb szintjére emel, új értéket, késztetést és vágyat ad, amelynek gyújtópontjában a Jézus Krisztus iránti elkötelezettség áll. Megváltónk új tanítványai vagyunk, és a keresztség a tanítványságunk jele.
A szövetségi kapcsolat jelképe. Az ószövetségi időben a körülmetélés volt az Isten és Ábrahám közötti szövetségi kapcsolat jele (1Móz 17:1-7).
Az ábrahámi szövetségnek volt lelki és nemzeti oldala is. A körülmetélés a nemzeti hovatartozást is jelölte. Körül kellett metélni Ábrahámot és családjának minden, nyolc naposnál idősebb férfitagját (1Móz 17:10-14, 25-27). Aki nem metéltette körül magát, az „kivágattatik” Isten népe közül, mert megszegte a szövetséget (1Móz 17:14).
E szövetség Isten és Ábrahám, azaz felnőtt ember között köttetett, ami a lelki kiterjedésre utal. Ábrahám körülmetélkedése a hit általi megigazulás korábbi tapasztalatát jelölte és erősítette meg. „A körülmetélkedés jegyét körülmetéletlenségében tanúsított hite igazságának pecsétjéül nyerte.” (Róm 4:11)
Ám egyedül a körülmetélkedés még nem garantálja, hogy az ember a szövetség igazi lelki kiterjedésébe lép. Isten emberei gyakran figyelmeztettek, hogy a lélek körülmetélésére van szükség, ami elengedhetetlen. „Metéljétek azért körül a ti szíveteket, és ne legyetek ezután keménynyakúak.” (5Móz 10:16; vö. 30:6; Jer 4:4) A „körülmetéletlen szívűekre” büntetés várt a pogányokkal együtt (Jer 9:25-26).
Amikor a zsidók elvetették Jézust, mint Messiást, megtörték Istennel való szövetségi kapcsolatukat, véget vetve ezzel különleges helyzetüknek, mint Isten kiválasztott népe (Dán 9:24-27; lásd e könyv 4. fejezetét). Isten, akinek szövetsége és ígéretei változatlanok maradtak, új népet választott magának. A lelki Izrael foglalta el a zsidó nép helyét (Gal 3:27-29; 6:15-16).
Krisztus halála törvényerőre emelte az új szövetséget. Az emberek a lelki körülmetélkedés által léptek e szövetségbe, amit Jézus engesztelő halálára válaszként tettek meg. A keresztényeké „a körülmetéletlenség evangéliuma” (Gal 2:7). Az új szövetség „belső hitet”, és nem „külső szertartást” követel meg azoktól, akik a lelki Izraelhez akarnak tartozni. Zsidónak születni kell, kereszténnyé azonban csak újjászületés által lehet az ember. „Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetélkedetlenség, hanem a szeretet által munkálkodó hit.” (Gal 5:6) Csak „a szívnek a lélekben… való körülmetélése” számít (Róm 2:28-29).
A keresztség, ami a Jézussal való üdvözítő kapcsolat bizonyítéka, jelképezi a lelki körülmetélést. „Akiben körül is metéltettek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetkezvén az érzéki bűnök testét a Krisztus körülmetélésében; eltemettetvén Ővele együtt a keresztségben, akiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztá Őt a halálból.” (Kol 2:11-12)
„Amikor Jézus elvégzi a lelki körülmetélést, és ezzel az újonnan megkeresztelt ember levetkezi „érzéki testét”, „felöltözi Krisztust”, új szövetségi kapcsolatba lép Jézussal. Ennek következtében egyenes ágon nyeri el a szövetségi ígéretek beteljesedését.”[18] „Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel…Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (Gal 3:27-29) Isten biztos ígéretét tapasztalják meg azok, akik e szövetségi kapcsolatra léptek: „Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek” (Jer 31:33).
A Krisztus szolgálatára szentelődés jelképe. Keresztségekor Jézusra különleges mértékben áradt a Szentlélek, ami azt jelölte, hogy felszenteltetett vagy kenetett az Atya által, a számára kijelölt küldetés végzésére (Mt 3:13-17; ApCsel 10:38). Jézus tapasztalata azt mutatja, hogy a víz általi keresztség és a Lélek keresztsége összetartozik, nem teljes a keresztség a Szentlélek befogadása nélkül.
Az apostoli egyházban a Szentlélek kitöltetése általában a víz általi keresztséget követte. Tehát ma, amikor megkeresztelkedünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, akkor a Menny három nagy hatalmának és az örökkévaló evangélium hirdetésének szenteljük, ajánljuk magunkat, és azzal kapcsolódunk össze.
E szolgálatra a Szentlélek készít fel, úgy, hogy megtisztítja a szívünket a bűntől. János kijelentette: Jézus „Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd” (Mt 3:11). Ésaiás kinyilatkoztatta, hogy Isten „az ítélet lelkével, a megégetés lelkével” tisztítja meg népét tisztátalanságából (Ésa 4:3). „Kiolvasztom mintegy lúggal salakodat, és eltávolítom minden ólmodat” – mondja Isten (Ésa 1:25). „A mi Istenünk megemésztő tűz.” (Zsid 12:29) A Szentlélek megtisztítja mindazok szívét, akik meghódolnak előtte. Bűnüket elemészti.
Ezek után adja a Szentlélek ajándékait. Ajándékai „rendkívüli adományok Istentől, amit a hívő a keresztségkor nyer, hogy képessé váljon az egyház és mindazok szolgálatára, akik még nem fogadták el Jézus Krisztust”.[19] A Szentlélek keresztsége adott erőt az őskeresztény egyháznak a bizonyságtételhez (ApCsel 1:5, 8), és csak ugyanez a keresztség fogja képessé tenni az egyházat feladata betöltésére, arra, hogy hirdesse Isten országának örökkévaló evangéliumát (Mt 24:14; Jel 14:6).
Az egyházhoz csatlakozás jelképe. A keresztség az ember újjászületésének jeleként (Jn 3:3, 5) a Krisztus lelki országába való belépést is jelöli.[20] Mindig az egyházba vezető ajtóként működik, mivel az új hívőt Krisztussal fűzi egybe. A keresztség által az Úr az új tanítványt a hívők testületéhez, az Ő testéhez, az egyházhoz kapcsolja (ApCsel 2:41, 47; 1Kor 12:13), aki így Isten családjának tagja lesz. Nem keresztelkedhet meg az ember az egyház családjához való csatlakozás nélkül.
A KERESZTSÉG FELTÉTELEI
A Krisztus és egyháza közötti kapcsolatot a Szentírás a házassághoz hasonlítja. A házasság felelősségét és az azzal járó elkötelezettséget mindkét félnek jól kell ismernie. Akik szeretnének megkeresztelkedni, azoknak az életében láthatóvá kell lennie a hitnek, a megtérésnek és a megtérés gyümölcsének, azoknak tisztában kell lenniük a keresztség jelentésével és az ebből fakadó lelki kapcsolattal.[21]
Hit. A keresztség egyik előfeltétele, hogy az ember hisz Jézus engesztelő áldozatában, ami a bűntől való megváltás egyetlen eszköze. „Aki hiszen, és megkeresztelkedik, az idvezül.” (Mk 16:16) Az apostoli egyházban csak azokat keresztelték meg, akik hittek az evangéliumban (ApCsel 8:12, 36-37; 18:8).
„A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által” (Róm 10:17), ezért a keresztségre való felkészülésnek lényeges része a tanítás. Krisztus nagy misszióparancsa megerősíti a tanítás fontosságát. „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek.” (Mt 28:19-20/a) Ahhoz, hogy valaki tanítvány legyen, alapos tanításban kell részesülnie.
Megtérés. „Térjetek meg – mondta Péter -, és keresztelkedjetek meg mindnyájan” (ApCsel 2:38). Az Isten Igéjéből való tanítás nemcsak hitet fakaszt, hanem bűnbánatot és megtérést is kivált az emberből. Isten hívását hallva, az emberek felismerik elveszett állapotukat, megvallják bűnösségüket, alávetik magukat Istennek, megtérnek bűnükből, elfogadják Krisztus engesztelését,és új életre szentelik magukat az Úrral. Megtérés nélkül nem lehet személyes kapcsolatuk Jézus Krisztussal. Csak a megtérés által halhatnak meg a bűnnek, ez pedig a keresztség előfeltétele.
A megtérés gyümölcsei. Akik szeretnének megkeresztelkedni, azoknak meg kell vallaniuk hitüket, és meg kell térniük. Ám a keresztség bibliai előfeltételeinek addig nem tettek eleget, amíg nem teremnek „a megtéréshez illő gyümölcsöket” (Mt 3:8).Életük igazolja a jézusi igazság iránti elkötelezettségüket, és abból látszik meg, szeretik Istent, hogy a parancsolatoknak engedelmeskednek. A keresztségre való felkészülés során hátat kell fordítaniuk a tévtanoknak és a helytelen szokásoknak. Ha a Lélek gyümölcsei látszanak meg az életükben, ez azt bizonyítja, hogy az Úrban vannak, és az Úr bennük él (Jn 15:1-8). Addig még nem készültek fel az egyházhoz való csatlakozásra, amíg a Krisztussal létező kapcsolatuk ilyen bizonyítékát nem adják.[22]
A keresztelendők meghallgatása. A gyülekezeti taggá válásnak része e lelki lépés megtétele, ami nem azt jelenti csupán, hogy beírják az ember nevét a névsorba. A keresztelést végzők felelőssége eldönteni, hogy felkészült-e a keresztelendő, vagy sem. Meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a keresztelendő érti az egyház által képviselt elveket, új teremtés lett, és örömmel él az Úr Jézusban.[23]
Ítélkezniük azonban nem szabad afölött, hogy ki milyen okkal kéri a keresztséget. „Amikor valaki jelzi, hogy a gyülekezet tagja kíván lenni, meg kell vizsgálnunk élete gyümölcseit, de indítékaiért ő felelős.”[24]
Vannak, akiket élve temetett el a hullámsír. Énjük nem halt meg. Ők nem nyertek új életet Krisztusban. A gyengeség és a hitehagyás magvait hozzák magukkal azok, akik így csatlakoznak az egyházhoz. „Megszenteletlenségük” hatása megzavarja az egyházon belül és kívül levőket egyaránt, veszélyeztetve az egyház bizonyságtételét.
Meg kell-e keresztelni a csecsemőket, a gyermekeket? A keresztség által az új hívők az egyház tagjaivá válnak, és újjászületnek. Megtérésük nyomán keresztelkedhettek meg, és válhattak az egyház tagjává. A beiktatás az újjászületéskor, nem pedig a természetes születéskor történik. Ezért van az, hogy a hívők keresztelkedtek meg, „mind férfiak, mind asszonyok” (ApCsel 8:12-13, 29-38; 9:17-8; 1Kor 1:14). Kart Barth elismeri: „Az Újszövetség egyetlen helye sem engedi meg, és nem is ad parancsot a gyermekkeresztségre.”[25]
„A gyermekkeresztségben képtelen vagyok felismerni az újszövetségi egyház keresztségét”[26] – vallja meg G. R. Beasley-Murray.
A csecsemők és a kisgyermekek nem élhetik át a megtérést, ezért még nem alkalmasak a keresztségre. Azt jelentené ez, hogy az újszövetség közösségéből ki vannak rekesztve? Semmiképpen nem! Jézus nem zárta ki őket a kegyelem országából. „»Engedjétek – mondta -, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa.« Azután rájuk tette a kezét.” (Mt 19:14-15 – új prot. ford.). A hívő szülők szerepe rendkívül fontos abban, hogy gyermekeiket a Krisztussal való kapcsolat kialakítására irányítsák, ami végül elvezeti őket a keresztségig.
A gyermekbemutatás szokása alakult ki annak nyomán, hogy Jézus igazat adott az anyáknak, akik áldását kérve vitték hozzá gyermekeiket. A szülők elviszik gyermekeiket az istentiszteletre, hogy ott Istennek bemutassák, ill. ajánlják őket.
Hány éves korában lehet kész valaki a keresztségre? Meg lehet keresztelni azt, aki (1) már elég idős ahhoz, hogy megértse, mit jelent a keresztség, (2) átadta magát Krisztusnak, és megtért, (3) érti a kereszténység alapvető elveit, és (4) tisztában van a gyülekezeti tagság jelentőségével. Az ember csak akkor veszélyezteti az üdvösségét, ha kora szerint már képes felelősséget vállalni, de elutasítja a Szentlélek befolyását.
Mivel a lelki érettség tekintetében az azonos korú emberek is különböznek egymástól, vannak, akik már fiatalabb korban készek a keresztségre, mint mások. Ezért nem határozhatjuk meg a keresztség korának alsó határát. Ha a szülők beleegyeznek abba, hogy gyermekeik korábban keresztelkedjenek meg, felelősséget kell vállalniuk gyermekeik lelki növekedéséért és jellemfejlődéséért.
A KERESZTSÉG GYÜMÖLCSE
A keresztség legfontosabb gyümölcse az, ha az ember Krisztusért él. Céljainak és törekvéseinek nem saját maga, hanem Krisztus áll a középpontjában. „Annakokáért, ha feltámadtatok Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén; az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.” (Kol 3:1-2) Nem a keresztség a legmagasabb csúcs, ahová a kereszténynek el kell érnie. A lelki növekedés közben kegyelemben részesülünk, amit Isten tervének végrehajtásakor mások javára kell kamatoztatnunk. „Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak, a mi Urunknak megismerésében.” (2Pt 1:2) Ha hűségesen kitartunk keresztségi fogadalmunk mellett, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, akinek nevében megkeresztelkedtünk, biztosítja, hogy isteni erő siet segítségünkre a keresztség utáni életünk minden szükséghelyzetében.
A második gyümölcs a Krisztus egyházáért való élet. Többé nem elszigetelt emberekként élünk, hanem Krisztus egyházának tagjai lettünk. Élő kövekként alkotjuk Isten templomát (1Pt 2:2-5). Szoros kapcsolatban állunk Krisztussal, az egyház fejével, akitől naponta kapjuk a kegyelmet a növekedéshez és a szeretetben való fejlődéshez (Ef 4:16). Felelősséget vállalunk a szövetség közösségében, amelynek tagjai felelősséggel tartoznak az újonnan kereszteltekért (1Kor 12:12-26). Az új tagoknak a saját és a gyülekezet érdekében be kell kapcsolódniuk az istentiszteletbe, az imádságba és a szeretetből fakadó szolgálatba (Ef 4:12).
Az utolsó gyümölcs a világban és a világért való élet. Igaz, hogy mi, akik megkeresztelkedtünk, a mennyei ország polgárai vagyunk (Fil 3:20). De Isten csak azért hívott ki a világból, hogy Krisztus testében tanítást kapjunk, majd visszatérjünk a világba, mint szolgái, akik részt vesznek Krisztus megmentő szolgálatában. Az igazi tanítványok nem vonulnak ki a világból, az egyházba húzódva. Misszionáriusokként születtünk Isten országába. A keresztségi fogadalomhoz való hűség azzal jár, hogy másokat is a kegyelem országába vezetünk.[27]
Ma Istennek az a hő vágya, hogy részünk legyen a bővölködő életben, amit kegyelméből megteremtett. „Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel, és keresztelkedjél meg, és mosd le a te bűnödet, segítségül híván az Úrnak nevét.” (ApCsel 22:16)
Lábjegyzet
| 1. | S. M. Samuel, A Brave African Wife, Review and Herald, 1963. február 14., 19. oldal | |
| 2. | A vallási előírás olyan bevett jelképes vallási rítus, ill. szokás, ami az evangélium központi igazságát fejezi ki, és ami egyetemesen és állandóan kötelező érvényű. Krisztus két vallási rendtartást alapított, a keresztséget és az úrvacsorát. A vallási rendtartás nem szentség opus operarumértelemben, – azaz nem olyan cselekmény, amely önmagában és önmagától kegyelemben részesítene, és üdvösséget eredményezne. A keresztség és az úrvacsora csak a sacramentum-hoz, a római katonák esküjéhez hasonló értelemben mondható szentségnek, amelyben megfogadták, hogy mindhalálig engedelmeskednek a parancsnokuknak. Ezeknek a rendtartásoknak a része, hogy a hívő maradéktalan hűséget fogad Krisztusnak. Lásd Strong,Systematic Theology (Philadelphia, PA; Judson Press, 1954), 930. oldal; „Baptism” SDA Encyclopedia, jav. kiad., 128-129. oldal. | |
| 3. | Jemison, Christian Beliefs, 244. oldal | |
| 4. | „Ah. n. adventisták protestáns örökségük folytán kezdettől fogva elutasították azt a nézetet, hogy a keresztség opus operatum, azaz önmagában és önmagától kegyelemben részesítene, és üdvösséget eredményezne.” („Baptism”, SDA Encyclopedia, jav. kiad., 128. oldal) | |
| 5. | SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6. kötet, 740. oldal | |
| 6. | Előfordul, hogy olyanok, akik már részesültek az alámerítéses keresztségben, úgy érzik, újra kell keresztelkedniük. Vajon ez a vágyuk ellentétben áll Pál kijelentésével, miszerint „egy a keresztség” (Ef 4:5)? Pál gyakorlatából kitűnik, hogy nem. Efézusban járva, találkozott olyan tanítványokkal, akiket Keresztelő János már megkeresztelt. Már akkor megtértek, és vallást tettek az eljövendő Messiásba vetett hitükről (ApCsel 19:1-5).Ezek a tanítványok nem értették pontosan az evangéliumot. „Amikor János által megkeresztelkedtek, még komoly tévedésekhez ragaszkodtak. De nagyobb világosságnál örömmel elfogadták Krisztust Megváltójuknak, és ezzel az újabb lépéssel az elkötelezettségük másfelé irányult. Amint tisztább hitet nyertek, életükben és jellemükben is változás állt be. E változás jeleként és a Krisztusba vetett hitük elismeréseként újból megkeresztelkedtek Jézus nevében.Krisztus sok őszinte követőjének volt hasonló tapasztalata. Ha az ember világosabban megérti, mi Isten akarata, új kapcsolatba kerül vele. Új kötelességekre derül fény. Sok mindent bűnnek lát most, ami azelőtt ártatlannak, sőt dicséretre méltónak tűnt… Korábbi keresztsége már nem elég neki. Bűnösnek látja magát, akit Isten törvénye kárhoztat. Ismét meghalt a bűnnek, és újfent arra vágyik, hogy a keresztségben eltemettessen Krisztussal, majd új életre támadhasson fel. Ez az eljárás összhangban áll Pál példájával, aki megkeresztelte a zsidó híveket. A Szentlélek jegyeztette le ezt az esetet, amellyel tanítást kívánt adni az egyháznak.” (White, Sketches From the Life or Paul[Battle Creek, MI; Review and Herald, 1883] 132-133. oldal; lásd még Seventh-day Adventist Church Manual [Washington, D. C.; General Conference of Seventh-day Adventist, 1986], jav. kiad., 50. oldal; White, Evangelism, 372-375. oldal)A Szentírás nem mond olyat, ami tiltaná azoknak az embereknek az újbóli keresztségét, akik súlyos bűntettek elkövetésével vagy hitehagyással megtörték Istennel kötött szövetségüket, majd újból megtértek, és szeretnék megújítani szövetségüket (lásd Seventh-day Adventist Church Manual, 51. és 162. oldal; White, Evangelism, 375. oldal). | |
| 7. | Lásd Albrecht Oepke, „Bapto, Baptizo”, Theological Dictionary of the New Testament, szerkesztő Gerhard Kittel, fordította Geoffrey W. Bromiley (Grand Rapids; Wm. B. Eerdmans Publ. Co. 1964) 1. kötet, 529. oldal. Vine megjegyezte, hogy a baptó szót „a görögök a ruhafestésre vagy vízmerítésre használták, amikor az egyik edényt bemártották a másikba például.” (W. E. Vine, An Expository Dictionary of Biblical Words [New York, N. Y.; Thomas Nelson, 1985], 50. oldal). Az Újszövetségben háromszor fordul elő a „bemártani” ige, mindhárom esetben „alámeríteni” értelemben. A gazdag és Lázár példázatában a gazdagember arra kérte Ábrahámot, engedje, hogy Lázár az ujja hegyét hideg vízbe mártsa, és egy cseppel megnedvesítse az ő ajkát (Lk 16:24). Jézus a keresztre feszítése előtti estén úgy utalt arra, ki az, aki elárulja, hogy bemártott egy falatot, és azt Júdásnak adta (Jn 13:26). Amikor János látomásában Jézus, mint a mennyei seregek fejedelme, fehér lovon ült, ruhája olyannak látszott, mintha vérbe mártották volna (Jel 19:13 – új prot. ford.). | |
| 8. | George E. Rice, Baptism: Union With Christ, Ministry, 1982. május, 20. oldal | |
| 9. | Lásd Albrecht Oepke, „Bapto, Baptizo”, Theological Dictionary of the New Testament, 1. kötet, 535. oldal. Vö. Arndt and Gingrich, Greek-English Lexicon of the New Testament, 131. oldal | |
| 10. | J. K. Howard: New Testament Baptism (London: Pickering & Inglish Ltd. 1970), 48. oldal | |
| 11. | Kiemelés a szerzőtől | |
| 12. | Matthew Black: The Scrolls and Christian Origins (New York NY; Charles Scribner’s Sons, 1961), 96-98. oldal. Lásd még „Baptism”, SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 118-119. oldal | |
| 13. | G. E. Rice: Baptism in the Early Church, Ministry, 1981. március, 22. oldal. Vö. Henry F. Brown,Baptism Through the Centuries (Mountain View, Cal.; Pacific Press, 1965); William L. Lampkin, A History of Immersion (Nashville TE.; Broadman Press, 1962); Wolfred N. Cotte, The Archeology of Baptism (London: Yates and Alexander, 1876) | |
| 14. | Brown, Baptism Through the Centuries, 49-90. oldal | |
| 15. | Alfred Plummer, A Critical and Exegetical Commentary on the Gospel According to S. Luke, The International Critical Commentary, szerkeszti Samuel R. Driver és mások, 5. kiad., (Edinburgh: T. & T. Clark, 1981. reprint) 88. oldal | |
| 16. | „Baptism”, SDA Encyclopedia, jav. kiad., 128. oldal | |
| 17. | Howard, New Testament Baptism, 69. oldal | |
| 18. | G. E. Rece: Baptism: Union With Christ, Ministry 1982. május, 21. oldal. | |
| 19. | Gottfried Oosterwal: Every Member a. Minister? From Baptism to a Theological Base, Ministry, 1980. február, 4-7. oldal. Lásd még Rex Edwards: Baptism as Ordination, Ministry, 1983. augusztus, 4-6. oldal | |
| 20. | White az SDA Bible Commentary-ban, jav. kiad., 6. kötet, 1075. oldal | |
| 21. | Ha a keresztségnek vannak feltételei, hogyan keresztelkedhet meg valaki a halottakért? A következő magyarázat megőrzi a bibliai üzenetben az összhangot:1Korinthus 15-ben Pál a halálból való feltámadás jelentőségét hangsúlyozza, és cáfolja azt a nézetet, hogy nincs feltámadás. Kimutatja, ha nincs feltámadás, hiábavaló és eredménytelen a hívő hite (1Kor 15:14, 17). Ilyen értelemben érvel: „Mit cselekszenek azok, akik a halottakért keresztelkednek meg, ha a halottak teljességgel nem támadnak fel? Miért is keresztelkednek meg a halottakért?” (1Kor 15:29).„A halottakért keresztelkednek meg” kifejezést néhányan úgy magyarázták, hogy ez utalás lehet a hívőknek a halottakért végzett helyettesítő keresztségére. Ez a nézet tarthatatlan annak fényében, amilyen feltételeket támaszt a Biblia a keresztség elé. W. Robertson Nicoll rámutat: amire Pál itt utalt, „az nem volt szokatlan, azaz, hogy keresztények halála a túlélők megtéréséhez vezetett, akik mindenekelőtt »a halottért« (meghalt szeretteikért) és a találkozás reményében fordultak Krisztushoz”. Ezekről a hívőkről mondja Pál, hogy „a halottakért keresztelkednek meg”. „Az első időkben a kereszténység terjedésének egyik legerősebb tényezője volt a jövendő boldogság reménye, amelyhez kapcsolódott a családi kötődés és a barátság.” (W. Robertson Nicoll, szerk.The Expositor’s Greek Testament [Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1956], 2. köt. 931. oldal. M. Raeder kimutatja, hogy „a halottakért keresztelkednek meg” kifejezésben az „ért”-nek fordított görög elöljáró, a hüper célhatározói jelentéssel bír. Ez azt jelenti, hogy valaki a halott „miatt” keresztelkedett meg, „»azért, hogy« a feltámadáskor újra találkozhasson meghalt keresztény rokonával” [M. Reader: Vikariatstaufe in 1Kor 15:29? Zeitschrift für die Neutestamentliche Wissenschaft, 45 (1955), 258-260. oldal, idézi Harold Riesenfeld: Huper, Theological Dictionary of the New Testament, 8. köt. 513. oldal]. Vö. Howard: New Testament Baptism, 108-109. oldal.Howard kijelenti, ebben az összefüggésben Pál így érvel 1Kor 15:29-ben: „Ha Krisztus nem támadt fel, mindazok, akik „Krisztusban” haltak meg, elvesztek, mi pedig reménység nélkül, reménytelenek, nyomorultak maradunk, ez főleg azokra igaz, akik csatlakoztak a keresztények közösségéhez, és megkeresztelkedtek azok kedvéért, akik Krisztusban haltak meg, mert remélték, hogy majd újból együtt lesznek velük.” (Howard: Baptism for the Dead: A Study of 1 Corinthians 15:29. Evangelical Quarterly, szerkeszti F. F. Bruce [Exeter, Eng., Paternoster Press], 1965. július-szeptember, 141. oldal). | |
| 22. | Vö. Damsteegt, Reaping the Harvest, Adventest Review, 1987. október 22., 15. oldal | |
| 23. | Lásd SDA Church Manual, 41. oldal | |
| 24. | White,Evangelism, 313. oldal | |
| 25. | Karl Barth,Church Dogmatics, fordította G. W. Bromiley (Edinburgh: T. & T. Clark, 1969), 4/4. köt., 179. oldal | |
| 26. | G. R. Beasley-Murray: Baptism in the New Testament (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1973), 392. oldal. | |
| 27. | Lásd Edwards, Baptism |
