Az első emberpár Isten képmására lett teremtve egyéniséggel, hatalommal és szabadsággal, hogy gondolkodjon és cselekedjen. Bár teremtett szabad lény, a test, a lélek és a szellem oszthatatlan egysége, mégis Istentől függ az élete. Amikor ősszüleink nem engedelmeskedtek Istennek, megtagadták Istentől való függőségüket és elveszítették Istentől kapott kiváltságukat. Isten képmása összetört bennük, és a halál alattvalóivá lettek. Utódaik ezt a megromlott természetet és annak következményeit öröklik. Gyengeségekkel és bűnös hajlamokkal születnek. De Isten megbékéltette magával a földet Krisztusban, és Szentlelke által a bűnbánó halandó emberben helyreállítja Alkotója képmását. Isten dicsőségére lettek teremtve, és azért hivattak el, hogy szeressék Őt és egymást, és viseljenek gondot környezetükre.
(1Móz 1:26–28; 2:7; Zsolt 8:4-8; ApCsel 17:24-28; 1Móz 3; Zsolt 51:5; Róm 5:12–17; 2Kor 5:19–20; Zsolt 51:10; 1Jn 4:7–8,11,20; 1Móz 2:15)
És „monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” Isten nem a szavával hívta életre teremtése koronáját, hanem szeretettel lehajolt, hogy a föld porából formálja meg ezt az új teremtményt.
A föld legmesteribb szobrásza sem formázhatott volna ilyen nemes lényt. Michelangelo talán képes lett volna kifaragni az ámulatba ejtő külsőt, de vajon mi lett volna az Isten által olyan gondosan, bonctani és élettani szempontból is megtervezett testtel, amelynél a feladatokat és a szépséget egyaránt szem előtt tartotta?
A tökéletes forma elkészült, minden hajszál, szempilla és köröm a helyére került, de Isten még nem fejezte be művét. Terve szerint az embernek nem összegyúrt földkupacnak kellett lennie, hanem azt akarta, hogy teremtménye éljen, gondolkozzon, alkosson, és dicsőségben növekedjen.
A Teremtő e nagyszerű forma fölé hajolva, „lehellett vala az ő orrába életnek leheletét. Így lőn az ember élő lélekké” (1Móz 2:7; vö. 1:26). Isten tudta, hogy az embernek társra van szüksége, ezért alkotott mellé „segítőtársat, hozzá illőt”. „Mély álmot”bocsátott Ádámra, és amikor Ádám elaludt, egyik kivett oldalbordájából megteremtette az asszonyt (1Móz 2:18, 21–22). „Teremté tehát Isten az embert az Ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” (1Móz 1:27) Majd megáldotta őket, és így szólt hozzájuk: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a Földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1Móz 1:28). Isten sokkal pompásabb kerti otthont adott Ádámnak és Évának, mint amilyet ma bárhol is láthatunk. A fákat, a szőlőket, a virágokat, a dombokat és a völgyeket mind maga a Mester díszítette fel. Volt ott két különleges fa – az élet fája és a jó és a gonosz tudásának fája. Isten megengedte Ádámnak és Évának, hogy szabadon egyenek minden fa gyümölcséből – kivéve a jó és a gonosz tudásának fáját (1Móz 2:8–9, 17).
Így tette fel Isten a teremtés művére a koronát. „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, ímé, igen jó.” (1Móz 1:31)
AZ EMBER EREDETE
Ma sokan abban hisznek, hogy az ember az állati élet alacsonyabb rendű formáiból alakult ki olyan természetes folyamat következtében, amely több milliárd évig tartott, ám ezt az elképzelést nem lehet összhangba hozni a Biblia feljegyzésével. Az ember természetével kapcsolatos bibliai nézet döntő fontosságú eleme az ember visszafejlődése.[1]
Isten teremtette az embert. Az emberi faj eredete az Istenség tanácskozásához vezethető vissza. „Teremtsünk embert” (1Móz 1:26) – szólt Isten. A többes szám itt a Szentháromságra – az Atya Istenre, a Fiú Istenre és a Szentlélek Istenre – vonatkozik (lásd e könyv 2. fejezetét). Isten tehát határozott céllal fogott az első ember teremtéséhez (1Móz 1:27).
A föld porából teremtve. Isten az embert „a földnek porából” (1Móz 2:7) teremtette; nem más életformákat hozott létre, mint például a vízi vagy szárazföldi állatokat, hanem a korábban már létező anyagot használta fel. Amikor már megformálta az ember minden szervét, és a megfelelő helyre tette azokat, csak akkor lehelte belé „az életnek leheletét”, ami az embert élő személlyé tette.
Isten képére teremtve. Isten minden állatot – halat, madarat, csúszómászót, rovart, emlőst stb. – „neme szerint” teremtett (1Móz 1:21, 24–25). Minden egyes állatfajnak megvolt a saját jellegzetes formája és képessége, hogy utódokat hozzon létre. Az embert viszont Isten a saját képére, nem pedig az állatvilág mintája alapján teremtette. „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (1Móz 1:26) – mondta Isten. Itt világos törésvonal látható az állatvilág és az emberiség között. Lukács nemzetségi táblázatában egyszerűen, de határozottan kifejezi ezt a különbséget, amikor az emberiség eredetéről ír. „Ez Ádámé, ez pedig Istené.” (Lk 3:38)
Az ember kiemelt helyzete. A teremtés csúcspontja az ember megteremtése volt. A mindenható Isten a képére teremtett embert bízta meg a Föld és minden állat gondozásával. L. Berkhof ezt mondja Ádámról: „Kötelessége és kiváltsága volt, hogy az Isten által rábízott természetet és teremtményeket uralja, akarata és szándéka alá rendelje, azért, hogy mind ő, mind egész ragyogó birodalma a mindenható Teremtőt és a világegyetem Urát magasztalja (1Móz 1:28; Zsolt 8:4–9).”[2]
Az emberiség egysége. Mózes első könyvének nemzetségi táblázatai azt mutatják, hogy az Ádám és Éva után következő nemzedékek sora mind az első pár leszármazottja volt. Az egész emberiség természete azonos örökléstani vagy származástani egységet képez. Pál ezt mondta: „Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a Földnek egész színén” (ApCsel 17:26).
Fajunk szerves egységének további jeleit abban a bibliai állításban látjuk, hogy Ádám vétke bűnt és halált hozott mindenkire, az üdvösséget pedig Krisztus tette lehetővé mindenki számára (Róm 5:12, 19; 1Kor 15:21–22).
AZ EMBER TERMÉSZETÉNEK EGYSÉGE
Milyen részekből áll az ember? Vajon több, egymástól független összetevőből, testből, lélekből és szellemből?
Az élet lehelete. „Formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek leheletét. Így lőn az ember élő lélekké.” (1Móz 2:7)
Isten „az életnek leheletét” lehelte Ádám élettelen testébe, ezzel élővé tette a föld elemeit. Az élet lehelete „a Mindenhatónak lehelete” (Jób 33:4), ami életet adó életszikra. Az elektromos áram szerepéhez hasonlíthatjuk; az áram áthalad az elektromos készülék különböző szerkezetén, és amikor bekapcsoljuk a színes tévét, a néma szürke üveglapot a színek és a képek lüktető eseménysorává változtatja. Az elektromosság hangot és mozgást varázsol oda, ahol azelőtt semmi sem volt.
Az ember élő lélek. Mit változtatott meg az élet lehelete? Amikor Isten megformázta az embert a földből, minden szervét megalkotta, a szívét, a tüdejét, a veséjét, a máját, a lépét, az agyát stb. – az egész tökéletes volt, de élettelen. Majd az élet leheletét lehelte az élettelen anyagba, és „így lőn az ember élő lélekké”.
A Szentírásban található képlet világos. A föld pora (a föld elemei) és az élet lehelete = élőlény vagy élő lélek. A föld elemeinek és az élet leheletének egységéből lett az élőlény vagy élő lélek.
Ez „az élő lélek” nemcsak az emberekben, hanem minden élőlényben megvan. A Biblia szerint például élő lélek volt azokban az állatokban, amelyek bementek Noé bárkájába, és azokban is, amelyek nem mentek be (1Móz 7:15, 22).
1Móz 2:7-ben „élő léleknek” vagy „élőlénynek” fordított héber szó a nefes chajjáh. Ez a kifejezés nem kizárólagosan az emberre vonatkozik, mert utal még a víziállatokra, a rovarokra, a csúszómászókra és a nagytestű szárazföldi állatokra is (1Móz 1:20, 24; 2:19).
A nefes, amit „lénynek” vagy „léleknek” fordítanak, a náfas szóból ered, amelynek jelentése: „lélegezni”. Az Újszövetségben ennek görög megfelelője a pszühé. „Amennyiben a lehelet az élet legszembetűnőbb bizonyítéka, a nefes alapvetően élő lénynek, személynek jelöli az embert.”[3] Amikor a Biblia állatokra vonatkozóan használja e kifejezést, mint például a teremtési történetben, akkor az állatokat Isten által teremtett élőlényekként mutatja be.
Fontos megjegyezni: a Biblia azt mondja, hogy az ember élő lélekké lett. A teremtési történetben semmi sem utal arra, hogy az ember lelket kapott volna, olyasfajta külön egységet, ami a teremtéskor kapcsolódott volna össze az emberi testtel.
Megoszthatatlan egység. Nem is tudjuk igazán felmérni, milyen fontos a teremtési beszámoló az ember természetének helyes megértésével kapcsolatban. A Szentírás egységes egésznek mutatja be az embert, hangsúlyozva szerves egységét. Akkor tehát hogyan kapcsolódik a szellem és a lélek az ember természetéhez?
1. A lélek jelentése a Bibliában. Ahogy már korábban is említettük, az Ószövetségben a „lélek” a héber nefes szó fordítása. 1Móz 2:7 az embert élőlénynek nevezi, miután a föld elemeiből formált fizikai testbe az élet lehelete költözött. „Hasonlóképpen, ha egy gyermek születik, új lélek jön létre, minden »lélek« új életegység, egyedülállóan más, és különbözik minden más hasonló egyedtől. Úgy tűnik, a héber nefes szó azt a gondolatot emeli ki, hogy minden élőlényben megvan az egyéniség képessége, ami egyedülálló sajátosságot ad neki. Ebben az értelemben használva, a nefes nem a személy egy része, hanem maga a személy, és sok esetben »embernek« vagy azzal rokon értelmű szóval fordítja Bibliánk (lásd 1Móz 14:21; 4Móz 5:6; 5Móz 10:22), vagy»magának« (3Móz 11:43; Ésa 46:2 stb.)”.
Másrészt viszont az olyan kifejezések, mint „az én lelkem”, „a te lelked”, „az ő lelke” stb., általában a személyes névmást helyettesítik (lásd 1Móz 12:13; 3Móz 11:43–44; 19:8; Józs 23:11; Zsolt 3:3; Jer 37:9 stb.). Az angol King James fordítás az Ószövetségben 755-ször előforduló nefes szót 100-nál is több helyen „életnek” mondja (1Móz 9:4–5; 1Sám 19:5; Jób 2:4, 6 stb.).
A nefes olykor vágyra, kívánságra vagy szenvedélyre utal (vö. 5Móz 23:24; Préd 6:7). Utalhat még az érzelmek központjára (1Móz 34:3; Énekek 1:7 stb.), és időnként az ember akarati részét jelképezi. 4Móz 31:19-ben a nefes-t megölték, és Bír 16:30-ban (fordításban: én) meghal. 4Móz 5:2-ben (holt test) és 9:6-ban (holt ember) holttestre utal (vö. 3Móz 19:28; 4Móz 9:7, 10).
A görög pszühé szó használata az Újszövetségben hasonló ahhoz, ahogy az Ószövetség használja anefes-t. Állati életre és emberi életre egyaránt alkalmazza (Jel 16:3). A King James fordítás 40-szer egyszerűen „életnek” írja (lásd Mt 6:25; 16:25 stb.). Bizonyos esetekben egyszerűen „embereket” jelent (lásd ApCsel 7:14; 27:37; Róm 13:1; 1Pt 3:20 stb.), máshol pedig a személyes névmással egyenértékű (lásd Mt 12:18; 2Kor 12:15 stb.). Néha az érzelmekre (Mk 14:34; Lk 2:35), az értelemre (ApCsel 14:2; Fil 1:27) vagy a szívre (Ef 6:6) utal.”[4]
A pszühé nem halhatatlan, hanem halandó (Jel 16:3). El lehet pusztítani (Mt 10:28).
A bibliai bizonyítékok arra utalnak, hogy a nefes és a pszühé időnként az egész személyre, máskor pedig az emberből valamire, mint például az indulatokra, érzelmekre, kívánságokra és érzésekre utal. Ez azonban semmi esetre sem azt jelzi, hogy az ember két külön részből állna. A test és a lélek együtt létezik, együtt képez elválaszthatatlan egységet. A lélek nem létezik a testtől elválasztva. Nincs olyan bibliai szöveg, ami arra utalna, hogy a lélek mint öntudatosan létező rész, túlélné a testet.
2. A szellem bibliai jelentése. Míg a léleknek fordított héber nefes szó jelentése egyéniség, személyiség, az Ószövetségben szellemnek fordított héber szó, a ruah az egyéni élethez létfontosságú erőt adó szikrára utal. Az embereket megelevenítő isteni erőt vagy életelvet jelöli.
A „ruah” 377-szer fordul elő az Ószövetségben. A leggyakrabban szellemnek, szélnek vagy leheletnek fordították (1Móz8:1 stb.). Az életerő (Bír 15:19), a bátorság (Józs 2:11), a felháborodás vagy a harag (Bír 8:3), a lelkiállapot (Ésa 54:6), a jellem (Ez 11:19) és az érzelmek központjának (1Sám 1:15) jelölésére is használatos.
A leheletre vonatkozóan az emberi ruah és az állati ruah között nincs különbség (Préd 3:19). Az emberruah-ja a halál pillanatában elhagyja a testet (Zsolt 146:4), és visszatér Istenhez (Préd 12:7; vö. Jób 34:14). A ruah gyakran használatos Isten Lelkének jelölésére, mint például Ésa63:10-ben is. Az Ószövetségben a ruah az emberre vonatkozóan soha nem jelent a fizikai testtől külön létező, intelligens, érző részt.
A ruah újszövetségi megfelelője a pneuma, ami a pneo, fújni, lehelni igéből ered. A ruah-hoz hasonlóan, a pneuma sem hordoz olyan jelentéstartalmat, ami az emberben a testtől függetlenül létező, tudatos részre utalna. Az Újszövetség az emberre vonatkozóan semmiféleképpen sem utal ilyen gondolatra. Róm 8:15; 1Kor 4:21; 2Tim 1:7; 1Jn 4:6 és a hasonló szövegekben a pneuma kedvet, magatartást vagy érzelmi állapotot jelöl. A személyiség külön fajtáinak leírására is használja a Biblia, mint például a Gal 6:1; Róm 12:11 stb. A ruah-hoz hasonlóan a pneuma is visszatér az Úrhoz a halál pillanatában (Lk 23:46; ApCsel 7:59). A Szentírásban, mint a ruah, a pneuma is jelöli Isten Lelkét (1Kor 2:11, 14; Ef 4:30; Zsid 2:4; 1Pt 1:12; 2Pt 1:21, stb.).”[5]
3. A test, a lélek és a szellem egysége. Milyen kapcsolat van a test, a lélek és a szellem között? Hogyan hat ez a kapcsolat az ember egységére?
a) Kettős egység. A Biblia egy egységként kezeli az emberi természetet, és nem határozza meg a test, a lélek és a szellem viszonyát. Egyes esetekben váltófogalomként használja a lélek és a szellem szót, annyira, hogy mint alább látni fogjuk, a magyar fordítás nem érzékeli a két szó közötti különbséget. Mária öröménekében ezt olvassuk: „Magasztalja az én lelkem (pszühé) az Urat, és örvendez az én lelkem (pneuma) az én megtartó Istenemben” (Lk 1:46–47). Jézus az egyik (pszühé), míg Pál a másik (pneuma) szót használja, amikor az ember lelkéről és testéről beszél (Mt 10:28; 1Kor 7:34). Az előbbi az embernek az Istenséggel érintkező magasabb rendű képességeit, az utóbbi a fizikai és az érzelmi képességeket jelöli.
b) Hármas egység. Van egy kivétel azzal az általános bibliai gyakorlattal szemben, amely az embert kettős egységként ábrázolja. Pál, aki szól a test és a lélek kettősségéről, beszél az ember hármas egységéről is. A Károli fordítás meg sem kísérelte visszaadni ezt a hármas egységet. Az új protestáns fordítás így adja vissza: „Maga pedig a békességnek Istene… őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben” (1Thessz 5:23). Ez a szakasz Pálnak azt a vágyát fejezi ki, hogy az embernek e részei közül egy se maradjon ki a megszentelődés folyamatából.
Ebben az összefüggésben a lelket (pneuma) úgy kell értelmeznünk, mint „az intelligencia magasabb elvét, amelyen keresztül Isten Lelke kapcsolatot teremt az emberrel (Róm 8:16). Az ember azáltal formálódik át Krisztus képmására, hogy a Szentlélek megújítja az értelmét (Róm 12:1–2).
A másik szó, amit a magyar „elmé”-nek fordít (pszühé), az emberi természetnek azt az alsóbbrendű megnyilatkozását jelenti, amit a „vágy”, a „kívánság”, az „indulat” szóval lehet a legpontosabban visszaadni. Az emberi természetnek ez a része is megszentelhető: amikor a Szentlélek összhangba hozza az elmét Isten gondolataival, ez kihat az ember vágyaira is, amik különben „Isten ellen vitézkednének, most alárendelődnek akaratának.”[6]
A test pedig, amit vagy a magasabb rendű, vagy az alacsonyabb rendű lélek irányít, az emberi természet fizikai valósága, a hús, a vér és a csont.
Pál felsorolása, lélek, kívánságok és test, egyáltalán nem esetleges. Amikor a lélek megszentelődik, az értelem Isten hatalma alá kerül, a megszentelt értelem pedig megszentelő hatással van a vágyakra és a kívánságokra is. Az az ember, akiben ez a megszentelődés lezajlik, nem fog visszaélni a testével, tehát fizikai egészsége is virágozni fog. Így a test olyan megszentelt eszköz lesz, amivel a keresztény szolgálhatja Urát és Megváltóját. Pál egyértelműen az emberi természet egységének gondolatából kiindulva szólította megszentelődésre az embert, rávilágítva, hogy az egész egyén, a test és a lélek megszentelődése szükséges a Krisztus második eljövetelére történő eredményes felkészülésre.
c) Oszthatatlan egység. Tehát minden ember oszthatatlan egységet képez. A test, a lélek és a szellem az ember lelki, szellemi és fizikai erejének igen mély kapcsolatáról árulkodik. Ha az egyik területen valami fogyatékosság van, az akadályt jelent a másikon is. A beteges, tisztátalan vagy zavarodott lélek, illetve elme gyengíti az ember érzelmi és fizikai egészségét is. Ez természetesen fordítva is igaz. A gyenge, beteges, szenvedő alkat általában kihat az érzelmi és lelki egészségre is. Isten minden embert felelőssé tett azért, hogy egész lényét és képességét a legjobb állapotban tartsa – ezt jelenti e tényezők kölcsönhatása. Lényeges része ez annak a folyamatnak, amelynek során az emberben újra kirajzolódik a Teremtő képe.
AZ EMBER ISTENKÉPŰSÉGE
A hatodik napon teremtett élőlényt Isten „az ő képére… teremté” (1Móz 1:27). Mit jelent az, hogy Isten a saját képére teremtette az embert?
Isten képére és hasonlatosságára teremtve. Gyakran felvetődik az a gondolat, hogy az ember erkölcsi és lelki nagysága feltár valamit Isten erkölcsi és lelki természetéből. Mivel azonban a Biblia tanítása szerint az ember a test, a lélek és a szellem megoszthatatlan egységét képezi, az ember testi tulajdonságainak is valamilyen formában Isten képét kell tükrözniük. Isten tehát nem volna lélek? Hogyan hozhatnánk kapcsolatba egy lelket bármilyen formával vagy alakkal?
Ha gondosan megvizsgáljuk, mit tudunk az angyalokról, meglátjuk, hogy Istenhez hasonlóan lelki lények (Zsid 1:7, 14), mégis mindig emberi alakban jelennek meg (1Móz 18:1–19:22; Dán 9:21; Lk 1:11–38; ApCsel 12:5–10). Lehetséges volna, hogy a lelki lényeknek „lelki testük” van, alakkal és tulajdonságokkal (vö. 1Kor 15:44)?
A Biblia szól arról, hogy néhány emberlátott Istenből valamit. Mózes, Áron, Nádáb, Abihu és a hetven vén látta a lábát (2Móz 24:9–11). Miután Isten a kezével befedte Mózest, a próféta megpillanthatta az előtte elvonuló Isten hátát – ha nem is az arcát (2Móz 33:20–23). Dánielnek az ítéletet bemutató látomásban mint a trónon ülő Öregkorú jelent meg (Dán 7:9–10). A Biblia úgy ír Krisztusról, mint „aki képe a láthatatlan Istennek” (Kol1:15), és „az Ő valóságának képmása” (Zsid 1:3). Ezek a szakaszok arra látszanak utalni, hogy Isten személyes lény, akinek személyes alakja van. Ez nem lephet meg bennünket, mert Isten az embert a saját képére teremtette.
Isten az embert kisebbé tette az angyaloknál (Zsid 2:7) – ez utalás arra, hogy szellemi és lelki ajándékokkal halmozta el. Ádámnak nem volt tapasztalata, nem látott a dolgok mögé, és még nem fejlődött ki a jelleme, de Isten igaznak teremtette (Préd 7:29), ami az igaz erkölcsre való utalás.[7]Erkölcsileg Isten képére teremtve, igaz volt, és szent (vö. Ef 4:24), része a teremtés művének, amiről Isten kijelentette: „igen jó” (1Móz 1:31).
Mivel Isten az embert saját erkölcsi képére teremtette, lehetőséget adott neki arra, hogy Teremtője iránti szeretetét és hűségét bizonyítsa. Istenhez hasonlóan az ember is rendelkezett a választás képességével, azzal, hogy az erkölcsi kényszernek megfelelően szabadon gondolkozzon és cselekedjen. Így tehát szabadon szerethetett és engedelmeskedhetett, vagy választhatta a bizalmatlanság és engedetlenség útját. Isten azért vállalta annak kockázatát, hogy teremtménye rosszul is dönthessen, mert csak a szabad választás jogával alakulhat ki az emberben olyan jellem, ami tökéletesen bemutatja a szeretet elvét, Isten lényegét (1Jn 4:8). Az ember megteremtésével az volt a célja, hogy az ember az istenképűség legmagasabb fokára jusson: szeresse Istent teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével, valamint szeresse a többi embert is úgy, mint önmagát (Mt 22:36–40).
Közösségben. „Nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2:18) – mondta Isten, és megteremtette Évát. Az Istenség három személye a szeretet kapcsolatában alkot egységet, az embert pedig a barátság és a házasság közösségére teremtette az Úr (1Móz 2:18). E kapcsolatban alkalmunk van egymásért élni. Igazán embernek lenni azt jelenti, hogy fontosnak tartjuk a kapcsolatokat. Az Isten országában uralkodó összhang és jólét szerves része az, hogy Istenképűségünknek ez a vetülete is kifejlődjön.
A környezet sáfárai. „Monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész Földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton” (1Móz 1:26). Itt együtt említi meg, hogy Isten az embert a saját képére és az alacsonyabb rendű teremtményeken való uralkodásra teremtette. Isten a saját képviselőjeként állította az embert az alacsonyabb rendű teremtmények fölé. Az állatok nem tudják megérteni Isten uralmát, de képesek arra, hogy szeressék és szolgálják az embert.
Dávid az ember uralmára utalva kijelenti:„Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél” (Zsolt 8:7). Az ember kiemelt helyzete utalt arra a dicsőségre és megtiszteltetésre, amivel megkoronáztatott (Zsolt 8:6). Felelőssége volt, hogy uralkodjon a világ felett, bemutatva, illetve tükrözve Isten áldásos uralmát a világegyetem felett. Tehát nem vagyunk a körülmények áldozatai, akik felett a környezet erői uralkodnak. Ellenkezőleg! Isten azt akarja, hogy pozitív értékeket teremtsünk a környezet formálásával, kihasználva azokat a körülményeket, amelyekbe jutunk, mint az Isten akaratának teljesítésére vonatkozó alkalmakat.
Itt találjuk meg a megoldást arra, miként javíthatók az emberi kapcsolatok világunkban, ahol minden felbomlik, darabjaira hull szét. Ezekben rejlik a válasz arra is, hogy mit lehet tenni a Föld természeti erőforrásainak önző kizsákmányolása, a levegő és a víz esztelen szennyezése ellen, ami egyre rontja az élet minőségét. Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy boldog, virágzó jövő vár ránk, ha elfogadjuk az ember természetével kapcsolatos bibliai szemléletet.
Isten követése. Nekünk, embereknek Istenhez hasonlóan kell cselekednünk, mert a saját képére teremtett minket. Emberek vagyunk, lényünk nem isteni, mégis minden lehetséges módon Alkotónkat kell bemutatnunk a környezetünkben. A negyedik parancsolat erre a kötelezettségre hivatkozik, követnünk kell Alkotónk példáját úgy, hogy a hét első hat napján dolgozunk, a hetediken pedig megpihenünk (2Móz 20:8–11).
Feltételes halhatatlanság. Isten halhatatlannak teremtette ősszüleinket az engedelmesség feltételével. Szabadon odamehettek az élet fájához, hiszen Isten örök életet szánt nekik. Halhatatlanságuk csak úgy kerülhetett veszélybe, ha megszegik azt a parancsot, ami megtiltotta nekik, hogy a jó és a gonosz tudásának fájáról egyenek. Az engedetlenség következménye a halál (1Móz 2:17; vö. 3:22).
A BŰNESET
Ádám és Éva megszegte a törvényt, no-ha Isten a saját képmására, tökéletesnek teremtette, és tökéletes környezetbe helyezte őket. Hogyan következhetett be ez a radikális és rettenetes változás?
A bűn eredete. Ha Isten tökéletes világot teremtett, akkor hogyan alakulhatott ki a bűn?
1. A bűn eredete és Isten. Vajon a teremtő Istentől származik a bűn is? A Szentírás kijelenti, hogy Isten természetéből adódóan szent (Ésa 6:3), és nincs benne semmi igazságtalan. „Cselekedete tökéletes, mert minden útja igazság! Hűséges Isten, és nem csalárd; igaz és egyenes ő!” (5Móz 32:4). „Távol legyen Istentől a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság!” (Jób 34:10) – jelenti ki a Szentírás. „Az Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig senkit sem kísért” (Jak 1:13); gyűlöli a bűnt (Zsolt 5:5; 11:5). Isten teremtése eredetileg „igen jó” volt (1Móz 1:31). Egyáltalán nem eredhet Istentől a bűn, mert Ő „örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5:9 – új prot. ford.).
2. Akitől a bűn ered. Isten elejét vehette volna a bűn kialakulásának, ha a világegyetemet olyan robotokkal népesíti be, amelyek csak azt teszik, amire beprogramozták őket. Isten szeretete azonban szükségessé tette, hogy olyan lényeket teremtsen, akik önként viszonozhatják szeretetét. Márpedig erre a viszonzásra csak olyan lények képesek, akik rendelkeznek a választás szabadságával.
Amikor Isten megadta teremtményeinek ezt a szabadságot, vállalnia kellett a kockázatot, hogy talán lesznek, akik elfordulnak tőle. Sajnálatos módon büszkeség támadt Luciferben, a magas rangú angyalban (Ez 28:17; vö. 1Tim 3:6). Már nem elégedett meg azzal, amit Isten kormányzási rendjében betöltött (vö. Júd 6), hanem Isten helyének elfoglalására törekedett (Ésa 14:12–14). E bukott angyal társai között az elégedetlenség magvát elhintve, igyekezett uralma alá vonni a világegyetemet. Sokakat meg is nyert magának. Az ebből következő mennyei háború azzal ért véget, hogy Lucifert – akit most Sátán, ellenség néven ismerünk – követőivel együtt kiűzték a Mennyből (Jel 12:4, 7–9; lásd még a 8. fejezetet).
3. Az emberi bűn eredete. Sátán szilárdan eltökélte magában, másokat is rávesz arra, hogy csatlakozzanak az Isten uralma elleni lázadásához. Ettől még a Mennyből való kiűzetése sem tántorította el. Figyelme a nemrég megteremtett ember felé irányult. Vajon hogyan tehetné Ádámot és Évát lázadóvá? Tökéletes világban éltek, Teremtőjük mindent megadott nekik, amire csak szükségük volt. Hogyan is válhatnának elégedetlenné és bizalmatlanná az iránt, aki a boldogságuk forrása? Az első bűnről szóló beszámoló adja meg erre a kérdésre a választ.
Sátán elhatározta, hogy váratlanul támad az első emberpárra. Éva egyszer a jó és a gonosz tudása fájának közelében volt, amikor Sátán kígyó formájában arról kezdte faggatni, Isten valóban megtiltotta-e neki,hogy a fáról egyen. Éva elmondta, Isten figyelmeztette őket, hogy meghalnak, ha esznek a fáról. Sátán kétségbe vonta az isteni tiltást. „Bizony, nem haltok meg” -mondta. Felkeltette Éva kíváncsiságát, azt sejtetve, hogy Isten valami csodálatos, új élménytől akarja megfosztani őket, attól,hogy olyanok legyenek, mint Ő (1Móz3:4-5). Évában azonnal gyökeret vert a kétely Isten szavát illetően. Teljesen lenyűgözték a gyümölcsben állítólag rejlő óriási lehetőségek. A kísértés romboló munkát kezdett megszentelt elméjében. Most már nem Isten szavának, hanem Sátán szavának hitt. Attól kezdve úgy látta, hogy „jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért”. Éva engedett a csábításnak, hogy Istenhez hasonlóvá akarjon válni, mert elégedetlen volt a helyzetével. „Szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada a vele levő férjének is, és az is evék.” (1Móz 3:6)
Isten szava helyett saját érzékszerveiben bízva, Éva elszakította magát Istentől, kiemelt helyéről leesett, és bűnbe süllyedt. Az emberiség bukását elsősorban és leginkább az jellemezte, hogy megingott Istenbe és szavába vetett hite. A hitetlenség engedetlenséghez vezetett, aminek eredményeként Isten és az emberek kapcsolata megtört, és végül elszakadtak egymástól.
A bűn hatása. Milyen közvetlen és hosszú távú következményekkel járt a bűn? Hogyan hatott az emberi természetre? Milyen lehetőségei vannak a bűn leküzdésének és az emberi természet javításának?
1. Közvetlen következmények. A bűn első következményeként megváltozott az emberi természet, és ez hatott az emberek közötti, valamint az Isten és ember közötti kapcsolatra is. Az új, izgalmas, szemet megnyitó élmény csak szégyenérzetet keltett Ádámban és Évában (1Móz 3:7). Nemhogy Istennel váltak volna egyenlővé, amit Sátán ígért, hanem félelem támadt bennük, és el akartak rejtőzni (1Móz 3:8–10).
Amikor Isten kérdőre vonta Ádámot és Évát a bűnükről, ahelyett, hogy bevallották volna vétküket, megpróbálták másra hárítani a felelősséget. „Az asszony, akit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém” (1Móz 3:12) – mondta Ádám. Szavaival arra célzott, hogy Éva, sőt közvetve Isten is felelős a bűnéért. Ez egyértelműen mutatja, hogyan rontotta meg a bűn Ádám kapcsolatát a feleségével és Teremtőjével. Éva pedig a kígyót okolta (1Móz 3:13).
Az iszonyatos következmények arra világítanak rá, milyen súlyos volt törvényszegésük. Isten átkot mondott Sátán közvetítőjére, a kígyóra, és arra ítélte, hogy a porban csúszva másszon, örökké emlékeztetve a bűnesetre (1Móz 3:14). Így szólt Isten az asszonyhoz: „Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat; és epekedet a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad” (1Móz 3:16). Mivel Ádám nem Istenre, hanem a feleségére hallgatott, Isten megátkozta a földet, hogy az ember munkája több aggodalommal és fáradsággal járjon: „Átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjában. Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek füvét. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” (1Móz 3:17–19).
Isten megerősítette, hogy törvénye változhatatlan, és minden törvényszegés biztos halálhoz vezet: „Por vagy te, s ismét porrá leszesz” (1Móz 3:19). Az ítélet végrehajtásakor Isten a vétkeseket kiűzte édeni otthonukból. Attól kezdve az ember nem léphetett közvetlenül kapcsolatba vele (1Móz 3:8), és nem szakíthatott az élet fájának gyümölcséből, mert nem kaphatott örök életet. Így lett Ádám és Éva halandóvá (1Móz 3:22).
2. A bűn jellege. Sok bibliaszöveg világosan kifejti, beleértve különösen a bűnesetről szóló beszámolót, hogy a bűn erkölcsi rossz, és annak következménye, hogy egy szabad erkölcsi lény úgy dönt, megszegi Isten kinyilatkoztatott akaratát (1Móz 3:1–6; Róm 1:18–22).
a) A bűn meghatározása. A bűn bibliai meghatározása: „törvénytelenség” (1Jn 3:4); „Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak” (Jak 4:17); „Ami pedig hitből nincs, bűn az” (Róm 14:23). A bűn lényegének átfogó megfogalmazása így hangzik: „Isten akaratától való bármiféle eltérés, ha figyelmen kívül hagyjuk, amit Isten kifejezetten elrendelt, vagy éppen azt tesszük, amit kifejezetten megtiltott.”[8]
A bűnben nincs semlegesség. Krisztus kijelentette: „Aki velem nincsen, ellenem van” (Mt 12:30). Bűn, ha nem hiszünk az Úrban (Jn 16:9). A bűn teljes, mert lázadás Isten és akarata ellen. Kis és nagy bűn elkövetőjére egyaránt az az ítélet hangzik el majd: „bűnös”. „Ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.” (Jak 2:10)
b) Bűnös gondolatok, bűnös cselekedetek. Gyakran csak a törvényszegés valóságos és látható cselekedeteit mondják bűnnek. Krisztus azonban azt mondta, ha az ember haragszik valakire, a Tízparancsolat 6. pontját szegi meg, azt, hogy „Ne ölj!” (2Móz 20:13); a sóvár vágy pedig a „Ne paráználkodjál!” (2Móz 20:14) parancsolatba ütközik. Ezért nemcsak a nyilvánvaló cselekedetekben megmutatkozó engedetlenség számít bűnnek, hanem a gondolatokban és a vágyakban megfogalmazódó is.
c) Bűn és bűntudat. A bűn bűntudatot kelt. A Biblia szemszögéből nézve a bűntudat arra utal, hogy büntetés vár arra, aki bűnt követett el. Mivel pedig mindannyian bűnösök vagyunk, „az egész világ Isten ítélete alá esik” (Róm 3:19).
Ha nem megfelelően kezeljük a bűntudatot, rombolja fizikai, szellemi, lelki képességeinket, végül pedig, ha nem tudjuk letenni, halált okoz, mert „a bűn zsoldja halál” (Róm 6:23).
A bűntudat ellenszere a bűnbocsánat (Mt 6:12), aminek hatására tiszta lesz a lelkiismeretünk, és lelki békességet nyerünk. Isten ilyen bűnbocsánatot szeretne adni a bűnbánó bűnösnek. Krisztus kegyelemmel hívja a bűnterhelt, bűntől megfáradt emberiséget. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11:28)
d) A bűn székhelye. A bűn fészke a Biblia szóhasználatában a szív, amit mi elmének nevezünk. A szívből „indul ki minden élet” (Péld 4:23). Krisztus rámutatott, hogy az embert gondolatai szennyezik be, mert „a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások” (Mt 15:19). A szív az egész személyre – az értelemre, az akaratra, az érzelmekre és a testre hat. Az emberi természetet úgy jellemezhetjük, hogy romlott, lealacsonyodott, és egészében véve bűnös, mert „csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az” (Jer 17:9).
3. A bűn hatása az emberiségre. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a tiltott gyümölcs leszakítása miatt kiszabott halálbüntetés túl szigorú ítélet volt. De annak fényében, hogy Ádám bűne milyen hatással volt az emberiségre, csak elképzeléseink lehetnek a törvényszegés súlyosságáról.
Ádám és Éva elsőszülött fia gyilkosságot követett el. Utódaik hamarosan megszegték a házassági kötelék szentségét a többnejűség gyakorlatával. A gonoszság és az erőszak hamarosan betöltötte az egész Földet (1Móz 4:8, 23; 6:1–5, 11–13). Mivel nem törődtek Isten felszólításaival, hogy térjenek meg, és újuljanak meg, így csak nyolc ember menekült meg a megtérésre nem hajlókat elpusztító özönvíztől. Az emberiség vízözön utáni történelme – kevés kivétellel – szomorú beszámoló az emberi természetbűnösségéből fakadó cselekedetekről.
a) Az emberiség egyetemes bűnössége. A történelemből kitűnik, hogy Ádám leszármazottainak is bűnös a természete. Dávid ezt mondta imádságában: „Egy élő sem igaz előtted” (Zsolt 143:2; vö. 14:3). „Nincsen ember, aki ne vétkeznék.” (1Kir 8:46) Salamon pedig ezt fogalmazta meg: „Ki mondhatná azt: megtisztítottam az én szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől?” (Péld 20:9) „Mert nincs egy igaz ember is a Földön, aki jót cselekednék, és nem vétkeznék.” (Préd 7:20). Az Újszövetség éppen ilyen egyértelműen jelenti ki, hogy „Mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Róm 3:23), és „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mibennünk” (1Jn 1:8).
b) A bűnösség örökletes vagy szerzett? Pál kijelentette: „Ádámban mindnyájan meghalnak” (1Kor 15:22). Másutt megjegyezte: „Annakokáért, miképpen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek” (Róm 5:12).
A szív romlottsága az egész emberre hat. Jób ilyen értelemben kiáltott fel: „Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.” (Jób 14:4).„Ímé, én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám” (Zsolt 51:7) – mondta Dávid. Pál pedig megállapította:„A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt” (Róm 8:7-8). A megtérés előtt a hivők „természet szerint haragnak fiai” (Ef 2:3).
Noha már gyermekkorunkban bűnös magatartást alakítunk ki az utánzással, az előbbi szövegek megerősítik, hogy alapvető bűnösségünket örököljük. Az emberiség egyetemes bűnössége azt bizonyítja, hogy természet szerint a rosszra, és nem a jóra hajlunk.
c) A bűnös magatartás megszüntetése. Sikerül-e az embereknek eltávolítani a bűnt az életükből és a társadalomból?
Kudarcra ítéltetett minden próbálkozás, ami arra irányul, hogy az ember a saját erejéből igazzá tegye az életét. Krisztus szerint mindenki a bűn szolgája, aki már követett el bűnt. E rabszolgaságból pedig csak isteni erő szabadíthat ki. De Krisztus bátorít: „Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek” (Jn 8:36). Csak akkor válhattok igazzá – mondta Krisztus -, ha „énbennem maradtok”, mert „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15:4–5).
Még Pál apostolnak sem sikerült önerőből igaz életet élnie. Ismerte Isten törvényének tökéletes mércéjét, képtelen volt megfelelni annak. Erőfeszítéseire gondolva ezt írta: „Mert amit cselekszem, nem ismerem; mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem.” „Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok.” Majd rámutatott, milyen hatást tett a bűn az életére: „Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn.” Kudarcai ellenére elismeréssel adózott Isten csodálatos törvényének, „Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, amely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, amely van az én tagjaimban. Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7:15, 19–20, 22–24)
Pál végül elismerte, hogy isteni erőre van szüksége a győzelemhez. Krisztus által félreállítja a test szerinti életet, és elkezdődik a lélek szerinti új élete (Róm 7:25; 8:1).
Ez a lélekben való új élet Isten átalakító ajándéka. Isten kegyelme által győzelemre jutunk mi, akik holtak voltunk vétkeink és bűnünk miatt (Ef 2:1, 3, 8–10). A lelki újjászületés annyira átalakítja az életet (Jn 1:13; 3:5), hogy új teremtésről beszélhetünk. „A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor 5:17) Az új élet mégsem zárja ki a bűntett elkövetésének lehetőségét (1Jn 2:1).
4. A fejlődés és az ember bukása. A teremtéstől kezdve Sátán sokakat megzavart azzal, hogy gyengítette az emberiség eredetéről és az ember bukásáról szóló szentírási beszámolóba vetett hitet. A fejlődést az emberiség „természetes” nézetének mondhatnánk, oly nézetnek, ami azon a feltételezésen alapszik, hogy az élet kialakulása a véletlen kezdethez vezethető vissza, az emberek pedig hosszú fejlődési folyamat által az élet alacsonyabb rendű formáiból alakultak ki. Az erősebb túlélése folyamatában a fejlődés útján való növekedéssel érték el jelenlegi állapotukat. Még nem érték el a bennük rejlő lehetőségek határait, tehát még mindig tart a fejlődésük.
A keresztények egyre nagyobb számban fogadják el az isteni fejlődést, aminek lényege, hogy Isten a fejlődés felhasználásával hozta létre a Mózes első könyve szerinti teremtést. Az isteni fejlődés képviselői nem szó szerint fogadják el Mózes első könyvét, hanem allegóriának vagy hitregének tekintik.
a) Az emberrel és a fejlődéssel kapcsolatos bibliai nézet. A teremtéstörténetet elfogadó keresztényeket az aggasztja, hogy miképpen hat a fejlődés elmélete a keresztény hitre. James Orr a következőt írta: „Ma a kereszténységnek nem a tantételek ellen irányuló, apránként érkező támadásokkal kell szembenéznie… hanem a világról alkotott, határozottan megfogalmazott ha-mis nézettel, ami állítólag tudományos alapokon nyugszik, és amit ügyesen építettek fel, védtek meg, ám alapgondolata a kereszténység rendszerének gyökerére sújt le.”[9]
A Biblia elutasítja Mózes első könyvének allegóriaként vagy hitregeként való magyarázatát. A Biblia írói 1Móz 1-11. fejezetét valós történelemnek mondják. Ádám, Éva, a kígyó és Sátán a nagy küzdelem drámájának történelmi szereplője (lásd Préd 7:29; Mt 19:4–5; Jn 8:44; Róm 5:12, 18–19; 2Kor 11:3; 1Tim 2:14; Jel 12:9).
b) A Golgota és a fejlődés. A fejlődés minden formában és alakban ellentmond a kereszténység alapjainak. Leonard Verduin állította: „A „bukásról” szóló történet helyét a felemelkedésről szóló történet foglalta el.”[10] A kereszténység és a fejlődés szöges ellentétben áll egymással. Vagy az történt, hogy Isten a saját képére teremtette ősszüleinket, akik később bűnbe estek, vagy nem. Ha nem ez történt, akkor mi értelme annak, hogy keresztények legyünk? A fejlődést a Golgota eseménye vonja a legmélyrehatóbban kétségbe. Ha nem történt meg a bukás, miért lenne szükségünk arra, hogy Krisztus meghaljon helyettünk? A halál – nemcsak általánosságban véve, hanem kifejezetten Krisztus értünk vállalt halála – azt hirdeti, hogy az emberiség helyzete nincs rendben. Magunkra hagyatva egyre mélyebbre süllyednénk, s végül az emberi faj teljesen megsemmisülne.
Reménységünk abban van, aki a kereszten függött. Egyedül az Ő halála tárja elénk a teljesebb, jobb, soha véget nem érő élet lehetőségét. A Golgota azt hirdeti, hogy szükségünk van helyettesre, aki felszabadít minket.
c) A testet öltés és a fejlődés. A teremtés vagy fejlődés kérdésére talán akkor találjuk meg legjobban a választ, ha az emberiség teremtését a testet öltés nézőpontjából figyeljük. Isten teremtői munkáját végezte,amikor a második Ádámot, Krisztust beléptette a történelembe. Ha Isten véghez tudta vinni ezt a páratlan csodát, akkor nem kérdéses, hogy képes volt megformázni az első Ádámot is.
d) Nagykorúvá vált volna az ember? A fejlődés tanának hirdetői gyakorta hivatkoznak a tudománynak az elmúlt néhány évszázad során tapasztalható hihetetlenül nagyméretű fejlődésére, amiben annak bizonyítékát látják, hogy az ember saját sorsának ura. A tudomány megadja neki mindazt, amire szüksége van, így ha elég idő áll a rendelkezésére, meg fogja oldani a világ összes kérdését.
Ennek ellenére a technika messiási szerepét egyre nagyobb kétkedéssel figyelik, mivel az sodorta bolygónkat a pusztulás szélére. Az embernek egyáltalán nem sikerült leigáznia és uralma alatt tartania bűnös szívét. Ennek következtében a tudomány fejlődése csak még veszélyesebbé tette a világot.
A kétkedés és a kétségbeesés filozófiáját egyre inkább érvényesnek tekintik. Ma üresen cseng a Sándor pápától származó mondás: „Az emberi szívben örökké ébred a remény.” Jób inkább megközelítette a valós helyzetet; a napok „reménység nélkül tűnnek el” (Jób 7:6). Az ember világa már hanyatlik. Valakinek le kellett jönnie az emberi történelmen kívülről, hogy meghódítsa azt, és új reménységet adjon.
Reménysugarak. Milyen nagy lett az emberiség romlása? A keresztnél emberek gyilkolták meg Teremtőjüket – ez a legszörnyűbb apagyilkosság! Isten mégsem hagyta reménytelenségben az embert!
Dávid arról gondolkodott el, milyen szerepet szánt Isten az embernek, amikor megteremtette. A zsoltárost először is lenyűgözte a világegyetem óriási volta, és akkor meglátta az emberiség igazi helyzetét. Az ember és Isten között fennálló kapcsolatról ezt mondta: „Kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél” (Zsolt 8:6–7; Zsid 2:7).
A bukás dacára is megmaradt az emberi méltóság tudata. Az istenképűség megsérült, de nem múlt el nyomtalanul. Még mindig az ember az Isten képviselője a Földön, noha elbukott, erkölcsiségében romlott, bűnös lett. Természete alacsonyabb rendű az isteni természetnél, mégis, azt a nemes tisztet kapta Istentől, hogy a Földön a teremtett világ gazdájaként szolgáljon. Amikor Dávid ezt felismerte, a hála és a köszönet szava tört ki belőle. „Mi Urunk, Istenünk, mily felséges a te neved az egész Földön!” (Zsolt 8:10)
A KEGYELEM SZÖVETSÉGE
Az első emberpár bűnössé lett a törvényszegése miatt. Többé már nem képes ellenállni Sátánnak. Vajon megszabadulhat-e valahogy, vagy magára marad, hogy elpusztuljon? Van számára remény?
A bűnesetkor kötött szövetség. Mielőtt Isten ítéletet mondott az elbukott emberpár bűne felett, reménységet adott neki, bemutatva a kegyelem szövetségét. „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között; az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Móz 3:15) – mondta Isten.
Isten üzenete azért jelentett bátorítást, mert kifejtette, hogy noha Sátánnak sikerült az emberiséget gonosz bűvkörébe kerítenie, végül mégis legyőzött lesz. Megköttetett a szövetség Isten és az emberiség között. Kegyelme által Isten először védőbástyát ígért a bűnnel szemben. Gyűlöletet támaszt a kígyó és az asszony – Sátán követői és Isten népe között. Ez megtöri az ember kapcsolatát Sátánnal, és utat nyit, hogy megújítsa kapcsolatát Istennel.
Évszázadokon át kellett tartania a háborúságnak Isten egyháza és Sátán között. A küzdelem Jézus Krisztus halálával ért tetőfokára, mert Ő a próféciában megnevezett asszony magva. Sátán vereséget szenvedett a Golgotán. A gonoszság atyja megmarta ugyan az asszony magvát, de végül vereséget szenvedett.
Mindazok, akik elfogadják az Isten által felajánlott kegyelmet, megismerik a bűnnel szembeni gyűlöletet. Éppen ez teszi őket sikeressé a Sátánnal folytatott csatájukban. Hit által ők is részesülnek a Megváltó Golgotán aratott diadalában.
A teremtés előtt létrehozott szövetség. Isten nem a bűneset után hozta létre a kegyelem szövetségét. A Szentírás rámutat, a Szentháromság tagjai már a teremtés előtt szövetséget kötöttek egymással, hogy megmentik az emberiséget, ha bűnbe esne. Pál leírja, hogy Isten „Őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét” (Ef 1:4–6 – új prot. ford.; vö. 2Tim 1:9) Krisztus engesztelő áldozatáról szólva Péter a következőt mondta: „Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt…” (1Pt 1:20)
A szövetség megingathatatlan alapra, Isten ígéretére és fogadalmára épült (Zsid 6:17-18). Jézus Krisztus lett a szövetség kezese (Zsid 7:22). Kezes az, aki magára vállalja valaki más adósságát vagy kötelezettségét, ha az a személy nem tudja azt megfizetni. Krisztus kezessége tehát azt jelenti, amennyiben az emberiség bűnbe esik,Ő vállalja a büntetést helyettük. Megfizeti az árat a megváltásukért, engesztelést szerez bűntetteikért, eleget tesz Isten megszegett törvénye követelésének. Egyetlen ember vagy angyal sem lett volna képes ezt a felelősséget magára venni. Egyedül Krisztus, a Teremtő, az emberiség képviselője, feje vállalhatta e felelősséget (Róm 5:12–21; 1Kor 15:22).
Isten Fia nemcsak a szövetség kezese,hanem Ő a közbenjáró és a végrehajtó is. Szerepének ezt az oldalát mutatja be, amikor testet öltött Fiúként beszél küldetéséről. „Azért szállottam le a Mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem” (Jn 6:38; vö. 5:30, 43) – mondta. Az Atyának az az akarata, hogy „mindaz, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon” (Jn 6:40). „Az pedig az örök élet – mondta -, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17:3) Szolgálata végén bizonyságot tett arról, hogy az Atya akaratát hajtotta végre. „Én dicsőítettelek téged e Földön; elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn 17:4)
A kereszten Jézus teljesítette, amit megfogadott, hogy az emberiség kezeseként lép fel a szövetségben. Amikor felkiáltott: „Elvégeztetett!” (Jn 19:30) – jelezte, hogy befejezte küldetését. Saját életével fizette meg a törvény megszegése miatt szükségessé vált büntetést, és ezzel biztosította a bűnüket megbánó emberek üdvösségét. Abban a pillanatban Krisztus vére törvényerőre emelte a kegyelem szövetségét. A bűnbánó bűnösöket Isten fiaivá és leányaivá fogadja, ha hisznek Krisztus engesztelő vérében, és így az örök élet örököseivé válnak.
A kegyelem szövetsége szemlélteti Istennek az emberiség iránti végtelen szeretetét. Ezt a szövetséget ugyan már a teremtés előtt létrehozta, de csak a bűneset után mutatta be. Isten és az emberiség bizonyos értelemben ekkor társsá vált.
A szövetség megújítása. Sajnálatos módon az emberek az özönvíz előtt és után is elutasították a kegyelem szövetségének nagyszerű ajánlatát (1Móz 6:1–8; 11:1–9). Amikor Isten újból szövetséget ajánlott, ezt Ábrahám által tette. Ismét megerősítette a megváltás ígéretét. „Megáldatik a te magodban a Földnek minden nemzetsége, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.” (1Móz 22:18; vö. 12:3; 18:18)
A Szentírás Ábrahámnak főként a szövetség feltételei iránti hűségére világít rá. Ábrahám hitt Istenben, „és tulajdoníttatik az őnéki igazságul” (1Móz 15:6). A szövetség megerősíti Isten törvényének tekintélyét. Az is mutatja ezt, hogy Ábrahám Isten kegyelme alapján részesült a szövetségi áldásban, ami azért az engedelmességétől is függött (1Móz 17:1; 26:5).
Ábrahámról, hitére való tekintettel, ezt mondja a Biblia: „Atyja… mindazoknak,akik… hisznek” (Róm 4:11). Ő az engedelmességben megmutatkozó hit általi megigazulás Isten által elfogadott példája (Róm 4:2–3; Jak 2:23–24). A kegyelem szövetsége nem árasztja önmagától áldásait Ábrahám természetes leszármazottaira, hanem csak azokra., akik követik Ábrahám hitének példáját. „Akik hitből vannak,azok az Ábrahám fiai.” (Gal 3:7) A Földön minden ember részesülhet az üdvösség szövetségi ígéreteiben, aki eleget tesz ennek a feltételnek: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal 3:29). Isten oldaláról nézve a Sínainál megkötött szövetség (amit az első szövetségnek is neveznek) az Ábrahámmal kötött kegyelmi szövetség megújítása volt (Zsid 9:1). Izrael azonban kiforgatta azt eredeti mivoltából, és cselekedeteken alapuló szövetséggé tette (Gal 4:22–31).
Az új szövetség. Későbbi igehelyek beszélnek „új vagy jobb szövetségről”.[11] Nem azért van ez így, mintha az örök szövetség megváltozott volna, hanem mert (1) Izrael hitetlensége következtében Isten örök szövetségét a cselekedetek rendszerévé alacsonyították; (2) kapcsolatba hozták Isten szeretetének Jézus Krisztus testet öltésében, életében, halálában, feltámadásában és közbenjárásában megmutatkozó új kinyilatkoztatásával (vö. Zsid 8:6–13); és (3) csak a kereszten erősítette meg Krisztus vére e szövetséget (Dán 9:27; Lk 22:20; Róm 15:8; Zsid 9:11–22).[12]
Óriási jelentőségű, amit e szövetség kínál azoknak, akik elfogadják. Isten kegyelme által bűnük bocsánatát ígéri nekik. Felajánlja, hogy a Szentlélek szívükbe írja a Tízparancsolatot, a bűnbánó bűnösökben pedig újból kirajzolja Alkotójuk képét (Jer 31:33). Az új szövetség és az újjászületés tapasztalata által a hivő Krisztus igazságában és a hit általi megigazulásban részesül.
A szív megújulásával az ember annyira átalakul, hogy a Lélek gyümölcseit termi: „szeretetet, örömöt, békességet, béketűrést, szívességet, jóságot, hűséget, szelídséget, mértékletességet” (Gal 5:22). Krisztus üdvözítő kegyelmének erejével úgy élhet, ahogy Krisztus élt, nap mint nap örvendve azoknak a dolgoknak, amelyek kedvesek Istennek (Jn 8:29). Az elbukott emberiség egyetlen reménye az, ha elfogadja Isten hívását, hogy lépjen vele kapcsolatba a kegyelem szövetségében. A Jézus Krisztusba vetett hit által valóság lehet számunkra ez a kapcsolat, ami biztosítja, hogy gyermekévé fogad Isten, és Krisztussal együtt országa örökösévé tesz.
Lábjegyzet
| 1. | Az emberről szóló tan régóta használatos teológiai kifejezés az emberi család kérdéseinek tárgyalásában. Ebben a fejtegetésben az ember nemcsak a férfira vonatkozik, a nő kizárásával, hanem a tárgyalás megkönnyítése és folyamatossága érdekében a teológiai hagyománnyal és jelentéstannal összhangban használatos így. | |
| 2. | Berkhof, Systematic Theology; 183. oldal | |
| 3. | „Soul” SDA Encyclopedia, javított kiadás, 1361. oldal | |
| 4. | „Soul” SDA Bible Dictionary, javított kiadás, 1061. oldal | |
| 5. | I. m., 1064. oldal | |
| 6. | SDA Bible Commentary, javított kiadás, 7. kötet, 257. oldal | |
| 7. | SDA Bible Commentary, javított kiadás, 3. kötet, 1090. oldal | |
| 8. | „Sin, I” SDA Bible Dictionary, javított kiadás, 1042. oldal | |
| 9. | James Orr, God’s Image in Man (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1948), 3–4. oldal | |
| 10. | Leonard Verduin, Somewhat Less than God: The Biblical View of Man (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1970), 69. oldal | |
| 11. | Az Újszövetség Izráel tapasztalatát a Sínai-hegyi régi szövetséggel hozza kapcsolatba (Gal 4:24–25). A Sínai-hegynél Isten megújította örök kegyelmi szövetségét szabaddá tett népével (1Krón 16:14–17; Zsolt 105:8–11; Gal 3:15–17). Isten megígérte nekik: „Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész Föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép” (2Móz 19:5–6; vö. 1Móz 17:7, 9, 19). A szövetséget a hit általi megigazulásra alapozta (Róm 10:6–8; 5Móz 30:11–14), és azt akarta, hogy a törvény a szívükbe legyen írva (5Móz 6:4–6; 30:14).Mindig fennáll annak veszélye, hogy a hivők a cselekedetek általi üdvösség rendszerévé alacsonyítják le a kegyelem szövetségét. A régi szövetség példájaként használta fel Pál apostol Ábrahám esetét, amikor nem bízott Istenben, és saját cselekedeteire hagyatkozva akarta megoldani gondjait (1Móz 16; 12:10–20; 20; Gal 4:22–25). Tulajdonképpen azóta létezik a cselekedetek általi megigazulás gondolata, amióta a bűn felütötte fejét a világon, és megtört az örök szövetség (Hós 6:7). Izráel történelme során a többség igyekezett „az ő tulajdon igazságukat… érvényesíteni” „a törvény cselekedetei” által (Róm 9:30–10:4). A törvény betűje szerint éltek, és nem Lélek szerint (2Kor 3:6). A törvény által akartak megigazulni (Gal 5:4), így a törvény átka alatt, szolgaságban éltek, nem szabadon (Gal 4:21–23). Ezzel lealacsonyították a Sínai hegynél kötött szövetséget.A Zsidókhoz írt levél az első, azaz a régi szövetséget Izráelnek a Sínaitól kezdődő történelmére alkalmazza, és rámutat e szövetség ideiglenes voltára. Bemutatja, hogy Isten a lévitai papságot is ideiglenes szervezetnek szánta, jelképes feladat végzésére, addig, amíg a valóság Krisztusban elérkezik (Zsid 9; 10). Sajnálatos módon sokan nem látták meg, hogy a szertartások önmagukban értéktelenek (Zsid 10:1). Nem ismerték fel Krisztus igazi küldetését azok, akik az „árnyék” rendszeréhez ragaszkodtak akkor is, amikor az előképet felváltotta a kép, az árnyékot a valóság. Ezért e kemény nyelvezet, hogy kiemelje az új, a Sínainál különb szövetség magasabbrendűségét.A régi szövetséget tehát mind pozitív, mind negatív kifejezésekkel be lehet mutatni. Negatív megközelítésben arra utal, hogy a nép eltorzította Isten örök szövetségét. A pozitív utalásokban az Isten által elrendelt ideiglenes földi szolgálatot jelöli, aminek az volt a szerepe, hogy az emberiség bukása által teremtett szükséghelyzetben lépjen hatályba. Lásd még White: Pátriárkák és próféták, 329–333. oldal; White, „Our Work”, Review and Herald, 1904. június 23., 8. oldal; White, „A Holy Purpose to Restore Jerusalem”, Southern Watchman, 1904. március 1., 142. oldal; Hasel,Covenant in Blood (Mountain View, CA; Pacific Press, 1982); vö. Wallenkampf, Salvation Comes From the Lord (Washington, D. C.; Review and Herald, 1983), 84–90. oldal | |
| 12. | Vö. Hasel: Covenant in Blood |
