Egy az Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a három örökkévaló személy egysége. Isten halhatatlan, mindenható, mindent tudó, mindenek fölött való és mindig jelenlevő. Önkinyilatkoztatásából tudjuk, hogy végtelen és meghaladja az emberi felfogóképességet. Örökké méltó az imádatra, csodálatára és minden teremtmény szolgálatára.
(5Móz 6:4; Mt 28:19; 2Kor 13:13; Ef 4:4–6; 1Pt 1:2; 1Tim 1:17; Jel 14:7)
A Golgotánál majdnem mindenki elutasította Jézust, csak néhányan ismerték fel, ki volt valójában. Közéjük tartozott a haldokló lator, aki Úrnak nevezte (Lk 23:42), a római százados, aki ezt mondta: „Bizony, ez az ember Isten Fia vala!” (Mk 15:39).
Amikor János leírta: „Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt” (Jn 1:11), akkor nem csupán a keresztet körülálló tömegre gondolt, és nem is csak az izraelitákra, hanem a valaha élt és élő minden nemzedékre. Egy maroknyi csoport kivételével az egész emberiség – a Golgotánál összegyűlt nyers, durva tömeghez hasonlóan – nem ismerte fel Jézusban Istenét és Megváltóját. Ez a legnagyobb és legtragikusabb kudarca az emberiségnek, ami azt jelzi, milyen rettenetesen hiányos az istenismeret.
ISTEN ISMERETE
Az Istent magyarázni próbáló sokféle elmélet, a létezése mellett és ellen szóló számos érvvel együtt, mind azt mutatja, hogy az emberi bölcsesség nem foghatja fel az istenit. Ha kizárólag az emberi bölcsességre hagyatkozva akarnánk megismerni Istent, az hasonló lenne ahhoz, mintha nagyítóval próbálnánk tanulmányozni a csillagképeket. Ezért Isten bölcsessége sokaknak „elrejtett” bölcsesség (1Kor 2:7). Számukra Isten talány. Pál így írt: „Amelyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát” (1Kor 2:8).
A Szentírás egyik legalapvetőbb parancsolata az, hogy „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt 22:37; vö. 5Móz 6:5). Nem szerethetjük azt, akiről nem tudunk semmit, és nem ismerhetjük meg Isten mélységes dolgait a kutatásunkkal (Jób 11:7). Akkor hogyan ismerhetjük és szerethetjük meg a Teremtőt?
Megismerhetjük Istent. Az emberiség balsorsát látva, Isten szeretettel és könyörülettel nyúlt felénk a Biblia által. A Biblia felfedi, „a kereszténység nem annak a feljegyzése, hogy az ember Istent keresi; hanem annak az eredménye, hogy Isten kinyilatkoztatta önmagát és szándékait”.[1] Isten azért adta ezt az önkinyilatkoztatást, hogy áthidalja a lázadó világ és a gondviselő Isten közötti szakadékot.
A legtökéletesebb önkinyilatkoztatásában, Fiában, Jézus Krisztus személyében mutatta meg Isten legjobban nagy szeretetét. Jézus által megismerhetjük az Atyát. Ahogy János kijelenti: „Az Isten Fia eljött, és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az igazat” (1Jn 5:20).
Jézus ezt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3).
Ez jó hír. Istent ugyan lehetetlen teljesen megismerni, de a Szentírás gyakorlati ismeretet kínál róla, ami elegendő ahhoz, hogy üdvözítő kapcsolatba kerüljünk vele.
Isten ismeretére eljutni. Más ismerettől eltérően, Isten megismerése sokkal inkább a szív, mint az agy dolga. Ez a folyamat az egész személyt érinti, nemcsak az értelmet. Feltétlenül fontos, hogy az ember nyitottá váljon a Szentlélek előtt, és hajlandó legyen Isten akaratát végrehajtani (Jn 7:17; vö. Mt 11:27). Jézus ezt mondta: „Boldogok, akiknek szívük tiszta; mert ők az Istent meglátják” (Mt 5:8).
A hitetlenek tehát nem érthetik meg Istent. Pál felkiáltott: „Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcsességét? Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által Istent, tetszék Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hivőket” (1Kor 1:20–21).
Az ismeretszerzés minden más módszerétől eltér az, ahogyan a Bibliából tanuljuk megismerni Istent. Nem helyezkedhetünk Isten fölé, hogy elemezzük és a terjedelmét meghatározzuk, mint valami tárgyét. Isten ismeretét kutatva, alá kell vetnünk magunkat a Biblia, Isten önkinyilatkoztatása tekintélyének. A Biblia önmagát magyarázza, ezért meg kell hajolnunk elvei és módszerei előtt. E bibliai vezérelvek nélkül nem ismerhetjük meg Istent.
Vajon Jézus korában miért nem ismerték fel benne olyan sokan Isten önkinyilatkoztatását? Mert nem voltak hajlandók alávetni magukat a Szentírás, a Szentlélek vezetésének, így félremagyarázták Isten üzenetét, és keresztre feszítették a Megváltót. Nem az értelmi képességükkel volt baj, hanem bezárt szívük sötétítette el gondolataikat, és ez örök kárhozathoz vezetett.
ISTEN LÉTEZÉSE
Két fő forrásban találunk bizonyítékot Isten létezésére, a természet könyvében és a Szentírásban.
A teremtett világból származó bizonyítékok. Mindenki értesülhet Istenről a természet és az emberi tapasztalat által. Dávid ezt írta: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat” (Zsolt 19:2). János kifejezte, hogy Isten kinyilatkoztatása, beleértve a természet világát is, megvilágosít minden embert (Jn 1:9). Pál pedig ezt erősítette meg: „Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik” (Róm 1:20).
Az emberi magatartás szintén Isten létezése mellett szóló bizonyítékokkal szolgál. Pál az istenhit bizonyítékát látta abban, hogy az athéniak imádták „az ismeretlen Istent”. Azt mondta: „Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én néktek” (ApCsel 17:23). Pál arról is beszélt, hogy a nem keresztény emberek magatartása is rámutat lelkiismeretük bizonyságtételére, ami arra utal, hogy Isten törvénye „be van írva az ő szívükbe” is (Róm 2:14–15). Még azokban is megtalálható ez az ösztönös megérzés, akik nem juthatnak hozzá a Bibliához. Istennek ez az általános kinyilatkoztatása vezetett el az Isten létezése melletti számos klasszikus ésszerű érv felsorakoztatásához.[2]
A Szentírásból származó bizonyítékok. A Biblia nem bizonyítja Isten létezését, hanem ebből indul ki. Első versében kijelenti: „Kezdetben teremté Isten az eget és a Földet” (1Móz 1:1). A Biblia úgy mutatja be Istent, mint aki a Teremtő, a fenntartó és az egész teremtett világ irányítója. Istennek a teremtés által adott kinyilatkoztatása olyan hatalmas, hogy nincs mentség az istentagadásra, ami az isteni igazság elhallgatásából ered, vagy pedig abból, ha az ember nem hajlandó elismerni Isten létezésének bizonyítékát (Zsolt 14:1; Róm 1:18–22, 28).
Elegendő bizonyíték található Isten létezése mellett bárki meggyőzéséhez, aki csak komolyan fel akarja fedezni az igazságot Istenről. A hit mégis előfeltétel, mert „hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik” (Zsid 11:6).
Az Istenbe vetett hit azonban nem vak; Istennek a Szentírás és a természet által adott bőséges bizonyítékán alapszik.
A SZENTÍRÁS ISTENE
A Biblia bemutatja Isten lényeges tulajdonságait, nevei, tevékenysége és tulajdonságai által.
Isten nevei. A Szentírás keletkezésének idejében a nevek nagy fontosságúak voltak, és ma is ez a helyzet Keleten. Ott a névről azt tartják, hogy viselője jellemére, természetére, valójára utal. Az Isten természetét, jellemét és tulajdonságait bemutató neveinek fontosságát ebből a parancsból láthatjuk: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” (2Móz 20:7). Dávid így énekelt: „éneklek a felséges Úr nevének”(Zsolt 7:18). „Szent és rettenetes az Ő neve.” (Zsolt 111:9) „Dicsérjék az Úrnak nevét, mert az Ő neve dicső egyedül.” (Zsolt 148:13)
A héber Él és Elóhim (Isten) név isteni hatalmát mutatja be. Erősnek, hatalmasnak, a teremtés Istenének mondják (1Móz 1:1; 2Móz 20:2; Dán 9:4). Az Eljón (Magasságos) és az Él Eljón(Magasságos Isten) fenséges voltára irányítja a figyelmet (1Móz 14:18–20; Ésa 14:14). Az Adónáj (Úr) mindenható uralkodóként mutatja be Istent (Ésa 6:1; Zsolt 35:23). Ezek a nevek Isten fenséges voltát és természetfölötti jellemét hangsúlyozzák.
Más nevei arra világítanak rá, hogy Isten kész kapcsolatba lépni népével. A Saddáj (Mindenható) és Él Saddáj (Mindenható Isten) elénk állítja a mindenható Istent, az áldás és a vigasztalás forrását (2Móz 6:3; Zsolt 91:1). A Jahve név,[3] amit ÚR-nak fordítanak, Isten szövetségi hűségét és kegyelmét hangsúlyozza (2Móz 15:2–3; Hós 12:5–6). 2Móz 3:14-ben Jahve így mutatja be magát: „VAGYOK, AKI VAGYOK”, vagy „leszek, aki leszek”, utalva ezzel népéhez fűződő változatlan kapcsolatára. Alkalmanként Isten még bensőségesebb névvel mutatta be magát, úgy, mint „Atya” (5Móz 32:6; Ésa 63:16; Jer 31:9; Mal 2:10), Izraelt pedig „elsőszülött fiamnak” nevezi (2Móz 4:22; vö. 5Móz 32:19).
Az Atya kivételével Isten újszövetségi nevei az ószövetségiekkel azonos értelmet hordoznak. Az Újszövetségben Jézus azért használta az Atya megszólítást, hogy szoros és személyes kapcsolatba hozzon bennünket Istennel (Mt 6:9; Mk 14:36; vö. Róm 8:15; Gal 4:6).
Isten tevékenységei. A Biblia írói hosszasabban ábrázolják Isten tevékenységét,mint lényét. Úgy mutatják be, mint Teremtőt (1Móz 1:1; Zsolt 24:1–2), a világ fenntartóját (Zsid 1:3), Megváltót és Üdvözítőt (5Móz 5:6; 2Kor 5:19), aki az emberiség végső sorsának terhét hordozza. Terveket készít (Ésa 46:11), megmondja a jövendőt(Ésa 46:10), és ígéreteket ad (5Móz 15:6; 2Pt 3:9). Megbocsátja a bűntetteket (2Móz 34:7), és ennek következtében méltó az imádatunkra (Jel 14:6–7). Végül pedig, a Szentírás Istent uralkodóként állítja elénk, mint aki „az örökkévaló király… a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Isten” (1Tim 1:17). Tettei is alátámasztják, hogy személyes Isten.
Isten tulajdonságai. A Szentírás írói az Isten tulajdonságaira vonatkozó bizonyságtételükkel további tájékoztatást adnak Isten személyének lényegéről.
Isten ki nem fejezhető tulajdonságai magukba foglalják isteni természetének azokat az elemeit, amelyeket teremtett lények nem kapnak. Önmagában létezik, mert „élete van önmagában” (Jn 5:26). Akarata független (Ef 1:5), és hatalma is (Zsolt 115:3). Mindent tud (Jób 37:15; Zsolt 139:1–18; 147:5; 1Jn 3:20), mert mint Alfa és Omega (Jel 1:8), kezdettől fogva ismeri a véget (Ésa 46:9–11).
Isten mindenütt jelenvaló (Zsolt 139:7-12; Zsid 4:13), betölti az egész világűrt. Mégis, maradéktalanul jelen van a világ minden egyes részén. Örökkévaló (Zsolt 90:2; Jel 1:8), nem korlátozza az idő, mégis ott van az idő minden pillanatában.
Isten mindenható. Semmi sem lehetetlen számára, és ez arról biztosít, hogy minden szándékát véghez viszi (Dán 4:14, 22, 32; Mt 19:26; Jel 19:6). Változhatatlan, mert tökéletes. Ezt mondja: „Én, az Úr, meg nem változom” (Mal 3:6; lásd Zsolt 33:11; Jak 1:17). Mivel ezek a tulajdonságok bizonyos értelemben Istent határozzák meg, ezért elmondhatatlanok.
Isten közölhető tulajdonságai abból fakadnak, hogy szeretettel törődik az emberiséggel. Ebbe beletartozik a szeretet (Róm 5:8), a kegyelem (Róm 3:24), az irgalmasság (Zsolt 145:9), a hosszan tűrés (2Pt 3:15), a szentség (Zsolt 99:9), az igazság (Ezsd 9:15; Jn 17:25; Jel 22:12; 1Jn 5:20). Ezek az ajándékok csak az adományozóval együtt érkezhetnek.
ISTEN URALMA
A Szentírás világos tanítása szerint Isten mindenható Úr. „Az Ő akaratja szerint cselekszik… és nincs, aki az ő kezét megfoghatná.” (Dán 4:32) „Mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak, és teremttettek.” (Jel 4:11) „Mind megteszi az Úr, amit akar; az egekben és a Földön.” (Zsolt 135:6) Salamon tehát elmondhatta: „Mint a vizeknek folyásai, olyan a királynak szíve az Úrnak kezében, valahová akarja, oda hajtja azt” (Péld 21:1). Pál a következőt írta, tudva azt, hogy Isten mindenható Úr: „De ismét megjövök hozzátok, ha Isten akarja” (ApCsel 18:21; lásd Róm 15:32), Jakab pedig így intett: „Holott ezt kellene mondanotok: ha az Úr akarja, és élünk” (Jak 4:15).
A predesztináció és az emberi szabadság. A Biblia bemutatja, hogy Isten a világ korlátlan Ura. „Eleve el is rendelte” az emberek sorsát, „hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek” (Róm 8:29–30), hogy gyermekeivé fogadjon bennünket, és így örökösei lehessünk (Ef 1:4–5, 11). Mit von maga után ez az uralom az emberi szabadsággal kapcsolatban?
A predesztinálni ige azt jelenti, hogy „előre meghatározni”. Egyesek feltételezése szerint ezeknek a szakaszoknak az a tanítása, hogy Isten – az emberek döntésétől függetlenül – önkényesen kiválaszt némelyeket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra. De ha e szakaszokat szövegösszefüggésükben tanulmányozzuk, megértjük, Pál nem arról beszél, hogy Isten szeszélyesen kizárna bárkit is.
E szövegek iránya inkább átfogó. A Biblia egyértelműen kijelenti: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2:4). Nem akarja, „hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3:9). Nincs arra utaló bizonyíték, hogy Isten rendelete alapján egyeseknek el kellene kárhozni. Ez a döntés éles ellentétben állna a Golgotával, ahol Jézus mindenkiért meghalt. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valakihiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16) – ebben a szövegben a valaki azt jelenti, hogy mindenki üdvözülhet.
„Isten újból és újbó1 elénk tárja, mi lesz az engedelmesség és az engedetlenség vége, és arra buzdítja a bűnösöket, hogy válasszák az engedelmességet és az életet (5Móz 30:19; Józs 24:15; Ésa 1:16, 20; Jel 22:17). Ez a tény bizonyítja; hogy az ember sorsának eldöntésében az emberi szabad akarat a döntő tényező, valamint az, hogy elbukhat, és el is veszhet a hívő, aki egykor a kegyelemben élt (1Kor 9:27; Gal 5:4; Zsid 6:4–-6; 10:29)
Isten előre láthatja minden ember jövőbeni döntését, de előre tudása nem határozza meg, milyen legyen a döntés… A bibliai predesztináció Istennek az a hathatós szándéka, hogy mindazok üdvösségre jussanak, akik a Krisztusba vetett hitet választják (Jn 1:12; Ef 1:4–10).”[4]
Mégis, mit ért a Szentírás azon, hogy Isten Jákóbot szerette, Ézsaut pedig gyűlölte (Róm 9:13), és megkeményítette a fáraó szívét (a 17–18. vers; vö. a 15–16. verssel; 2Móz 9:16; 4:21)? Ezeknek a verseknek a szövegösszefüggése azt mutatja, hogy Pál itt a misszióra irányítja figyelmét, nem pedig az üdvösségre. Isten mindenkinek felkínálja a megváltást, de kiválaszt bizonyos embereket bizonyos feladatokra. Jákób és Ézsau előtt egyformán nyitva állt az üdvösség ajtaja, de Isten Jákóbot, nem pedig Ézsaut választotta ki arra, hogy az ő ágán keresztül juttassa el az üdvösség üzenetét a világnak. Isten gyakorolja korlátlan hatalmát missziós eljárása megválasztásában.
Amikor a Szentírás azt mondja, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét, ezzel egyszerűen Isten tettének tulajdonítja azt,amit az Úr megenged, de nem arra utal,hogy Ő rendelte el azt. A fáraó elutasító válasza Isten kérésére éppen azt példázza, hogy Isten tiszteletben tartotta a fáraó választási szabadságát.
Isten előre tudása és az emberi szabadság. Egyesek hite szerint Isten nem tudja előre az emberek döntéseit. Bizonyos dolgokról tud, mint például a második advent, a millennium, a Föld újjáteremtése, de arról fogalma sincs, kik jutnak üdvösségre. Úgy érzik, veszélyeztetné Istennek az emberiséggel való dinamikus kapcsolatát az, ha mindent tudna, ami az örökkévalóságtól az örökkévalóságig történik. Mások úgy vélik, hogy untatná Istent, ha elejétől végig mindent tudna.
Semmivel sem hat jobban az egyes emberek tetteire, ha Isten előre tudja döntésüket, mint a történelem eseményeire az, hogy a történész tudja, mi zajlott le a múltban. Ahogy a kamera felvesz egy jelenetet, de nem változtat rajta, úgy tekint Isten a jövőbe, az eseményeket előre tudva, de meg nem változtatva. Isten előre tudása soha nem korlátozza az emberi szabadságot.
A SZENTHÁROMSÁG BELSŐ ÉLETE
Csak egy Isten van? Mit mondhatunk Krisztusról és a Szentlélekről?
Isten egysége. A környező pogány népekkel ellentétben, Izrael csak egy Isten létezésében hitt (5Móz 4:35; 6:4; Ésa 45:5; Zak 14:9). Az Újszövetség éppen úgy hangsúlyozza Isten egységét (Mk 12:29–32; Jn 17:3; 1Kor 8:4–6; Ef 4:4–6; 1Tim 2:5). Ez az erőteljes monoteista nézet nem mond el-lent a három személyű egy Isten vagy a Szentháromság – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – létezése elvének, sőt határozottan tagadja a panteont, ahol különböző istenségek foglalnak helyet.
Többség a Szentháromságon belül. Az Ószövetség ugyan nem tanítja kimondottan az isteni hármasságot, de utal a Szentháromságon belüli pluralitásra. Időnként Isten többes számban beszél. „Teremtsünk embert a mi képünkre.” (1Móz 1:26) „Ímé, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy.” (1Móz 3:22) „Nosza, szálljunk alá.” (1Móz 11:7) Helyenként a Biblia az Úr angyalát Istennel azonosítja. Az Úr angyala így szólt Mózeshez, amikor megjelent neki: „Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene, és Jákóbnak Istene” (2Móz 3:6).
Az eltérő utalások különbséget tesznek Isten Lelke és Isten között. A teremtési történetben így olvassuk: „Isten Lelke lebeg vala a vizek felett” (1Móz 1:2). Néhány szöveg nemcsak a Lélekre utal, hanem Isten megváltói munkájával kapcsolatban érint egy harmadik személyt is. „És most az Úr Isten [az Atya] engem [Isten Fiát] küldött, és az ő Lelkét [a Szentlelket].” (Ésa 48:16) Én [az Atya] „lelkemet adtam őbelé [a Messiásba], törvényt beszél a népeknek”(Ésa 42:1).
A Szentháromság belső kapcsolata. Krisztus első adventje sokkal világosabb bepillantást enged az egy Isten hármasságának kérdésébe. János evangéliuma bemutatja, hogy az Atya Isten (lásd e könyv 3. fejezetét), a Fiú Isten (4. fejezet) és a Szentlélek Isten (5. fejezet) alkotja a Szentháromságot, a három egyformán örökkévaló személy egyedülálló és titokzatos kapcsolatát.
1. A szeretet kapcsolata. Amikor Krisztus felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” (Mk 15:34), attól szenvedett, hogy a bűn következtében elszakadt az Atyától. A bűn megtörte az emberiség eredeti kapcsolatát Istennel (1Móz 3:6–10; Ésa 59:2). Jézus, aki bűnt nem ismert, utolsó óráiban bűnné lett értünk. Bűnünket magára véve, helyettünk kellett elszakadnia Istentől – ami a mi sorsunk lett volna -, és ezért halt meg.
A bűnösök soha nem fogják megérteni, mit jelentett Jézus halála a Szentháromságnak. Jézus öröktől fogva együtt volt az Atyával és a Szentlélekkel. Mindannyian öröktől fogva együtt léteztek egymás iránti tökéletes önfeláldozásban és szeretetben. A Szentháromság tagjai között létező tökéletes, abszolút szeretetre mutat az is, hogy ennyi időn át együtt léteznek. „Az Isten szeretet.” (1Jn 4:8) Ez azt jelenti, hogy mindhárman a másikért élve, tökéletes megelégedettséget és boldogságot élveztek.
1Korinthus 13. körülírja, milyen a szeretet. Talán van, aki azon tűnődik, hogyan mutatkozott meg a hosszútűrés vagy a türelem a Szentháromságon belül, hiszen ők tökéletes szeretet-kapcsolatban állnak egymással. Türelemre először akkor volt szükségük, amikor a lázadó angyalokkal, később pedig a tévútra tért emberekkel bántak.
Nincs távolság a Szentháromság személyei között. Mind a három Isten, de osztoznak isteni hatalmukban és tulajdonságaikban. Az emberek által létrehozott szervezetekben a döntő hatalmat egy ember tartja kézben – az elnök, a király vagy a miniszterelnök. A Szentháromság tagjai együtt birtokolják a döntő hatalmat.
A Szentháromság ugyan személyében nem egy, de egy Isten szándékában, gondolatában és jellemében. Ez az egység nem mossa el az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön személyiségét. Ugyanakkor az Istenség három külön személye nem akadályozza meg, hogy a Szentírás irányvonala monoteista maradjon, azaz az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten.
2. Munkakapcsolat. A Szentháromság tagjai között munkamegosztás van. Isten nem szaporítja a munkát szükségtelenül. A Menny első törvénye a rend, és Isten minden munkáját rendben végzi. Ez a rend a Szentháromságon belüli egységből fakad,és azt őrzi. Úgy tűnik, az Atya a forrás, a Fiú a közbenjáró, a Szentlélek pedig a kivitelező, alkalmazó.
A testet öltés nagyszerűen mutatja a Szentháromság személyei közötti munkakapcsolatot. Az Atya odaadta Fiát, Krisztus odaadta önmagát, és Jézus a Szentlélek által született meg (Jn 3:16; Mt 1:18, 20). Az angyal Máriának szóló üzenete világosan utal mindhárom személy tevékenységére az Isten emberré válásának titkában. „A Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának.” (Lk 1:35)
A Szentháromság minden tagja jelen volt Krisztus keresztségekor; az Atya bátorítást adott (Mt 3:17), Krisztus megkeresztelkedett, példát hagyva nekünk (Mt 3:13–15), a Szentlélek pedig erővel ruházta fel Jézust (Lk 3:21–22). Földi élete vége felé Jézus megígérte, hogy elküldi a Szentlelket, a vigasztalót, segítőt (Jn 14:16). Néhány órával később, amikor a kereszten függött, így kiáltott Atyjához: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” (Mt 27:46) Az üdvtörténet e kritikus perceiben az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyaránt benne volt az eseményben.
Ma az Atya és a Fiú a Szentlélek által fordul hozzánk. Jézus ezt mondta: „Amikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot” (Jn 15:26). Az Atya és a Fiú küldi a Szentlelket, hogy bemutassa Krisztust mindenkinek. A Szentháromság hatalmas feladata mindenkihez eljuttatni Isten és Krisztus ismeretét (Jn 17:3), és bemutatni, hogy Jézus valóság, és velünk van (Mt 28:20; vö. Zsid 13:5). A hivőket Isten az üdvösségre választotta ki, ahogy Péter írta, „az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre” (1Pt 1:2).
Az apostoli áldásban is szerepel a Szentháromság mindhárom személye. „Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, az Istennek szeretete és a Szentléleknek közössége [legyen] mindnyájatokkal.” (2Kor 13:13) Krisztus áll a felsorolás élén. Isten Jézus Krisztus – az emberré lett Isten – által tartott és tart most is kapcsolatot az emberiséggel. A Szentháromság minden tagja együtt munkálkodik az üdvösségért, de csak Jézus élt emberként, halt meg emberként, és lett Üdvözítőnk (Jn 6:47; Mt 1:21; ApCsel 4:12). De „minthogy Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19), Istent is nevezhetjük Megváltónknak (vö. Tit 3:4), mert Ő mentett meg minket a Megtartó Krisztus által (Ef 5:23; Fil 3:20; vö. Tit 3:6).
A Szentháromság személyei a közöttük levő munkamegosztás révén különböző feladatokat végeznek az ember megmentéséért. A Szentlélek munkája nem bővíti ki Jézus Krisztus keresztáldozatának értékeit, hanem a Szentlélek arra az emberre alkalmazza a kereszten mindenki számára történt engesztelést, aki befogadja az engesztelést szerző Krisztust. Ezért mondja Pál, hogy „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye” (Kol 1:27 – kat. ford.).
A MEGVÁLTÁS ÁLL A KÖZPONTBAN
Az őskeresztény egyházban az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztelték meg az embereket (Mt 28:19). Isten Jézus által nyilatkoztatta ki szeretetét és szándékát, ezért a Biblia rá összpontosít. Ő az a reménység, akire előremutattak az ószövetségi áldozatok és ünnepek. Ő foglal el központi szerepet az evangéliumokban. Ő a tanítványok prédikációiban és írásaiban hirdetett JóHír, az Áldott Reménység. Az Ószövetség előretekint jövetelére, az Újszövetség beszámol első adventjéről, és várja visszatérését.
Krisztus a közbenjáró Isten és ember között, ezért kapcsolhat össze bennünket a Szentháromsággal. Jézus „az út, az igazság és az élet” (Jn 14:6). A jó hír Személy, és nem csupán egy gyakorlat köré összpontosul. Itt kapcsolatról van szó, nem pusztán szabályokról, mert a kereszténység feje Krisztus. Benne találjuk meg minden igazság és élet magját, tartalmát, összefüggését.
A keresztre tekintve, Isten szívébe pillantunk. Isten e kivégzőeszköz által árasztotta ránk szeretetét. Krisztusban az Istenség szeretete tölti be fájó, üres szívünket. Jézus úgy függött ott, mint Isten ajándéka és a mi helyettesünk. A Golgotán Isten a Föld legmélyére ereszkedett le, hogy találkozzon velünk, de számunkra az a legmagasabb hely, ahová feljuthatunk. A Golgotához térve, a lehető legmagasabbra jutunk, Isten elé.
A kereszten a Szentháromság tökéletesen bemutatta az önzetlenséget. Ott történt a legteljesebb kinyilatkoztatás Istenről. Krisztus emberré lett, hogy meghaljon az emberiségért. Az önzetlenséget többre értékelte annál, hogy csak önmagának éljen. Ott Krisztus „igazságul, szentségül és váltságul lett nékünk” (1Kor 1:30). Bármilyen értékünk vagy célunk van és lehet bármikor, mindaz Krisztus keresztáldozatából fakad.
Az egyedüli igaz Isten a kereszt Istene. Krisztus bemutatta a világegyetem előtt a Szentháromság végtelen szeretetét és megmentő hatalmát, kinyilatkoztatta az isteni Szentháromságot, akik vállalták az egymástól való elszakadás gyötrelmét a lázadó bolygó iránti feltétlen szeretetükből fakadóan. Isten erről a keresztről hív szeretettel, béküljetek meg, „és az Istennek békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fil 4:7).
Lábjegyzet
| 1. | Gordon R. Lewis, Decide for Yourself: A Theological Workbook (Downers Grove, IL; Inter Varsity Press, 1978), 15. oldal | |
| 2. | Ezek a kozmológiai, teológiai, ontológiai, antropológiai és vallási érvek. Lásd például T. H. Jemison,Christian Beliefs (Mountain View, CA, Pacific Press, 1959), 72. oldal; Richard Rice, The Reign of God(Berrien Springs, MI, Andrews University Press, 1985), 53-56. oldal. Ezek az érvek nem bizonyítják Isten létezését, de rámutatnak, hogy Isten létezésének nagyon nagy a valószínűsége. Végül azonban az Isten létezéséről alkotott felfogásunkban nagy szerepe van a hitnek. | |
| 3. | A Jahve az Ószövetségben Isten szent nevének „feltételezésen alapuló átírása” (2Móz 3:14–15; 6:3). Az eredeti héber forma négy mássalhangzóból áll: JHVH. Idővel a zsidók nem ejtették ki hangosan Isten nevét, attól való félelmükben, hogy ezzel megszentségtelenítik. Ehelyett ahol JHVH állt, ott Adónájt olvastak. Kr. u. a VII. vagy VIII. században, amikor magánhangzójelölésekkel látták el a héber szavakat, a masszoreták az Adónáj magánhangzóit illesztették a JHVH mássalhangzóihoz. Ennek a kombinációja adja a Jehova szót, amit a King James fordítás [és a Károli fordítás] használ. Más fordítások inkább a Jahve (JerusalemBible [és a magyar katolikus fordítás) vagy az ÚR (Revesed Standard Version, New International Version, New King James Version [és az új protestáns fordítás]) szót használják. (Lásd Siegfried H. Horn, Seventh-day Adventist Bible Dictionary, Don F. Neufeld, [Washington D. C., Review and Herald, 1979], 1192–1193. oldal). | |
| 4. | Predesztináció címszó, Seventh-day Adventist Encyclopedia , Don F. Neufeld (Washington D. C., Review and Herald, 1976), 1144. oldal |
