1404
Címlap  //  Magunkról  //  Hitalapelvek  //  Hitalapelvek  //  21. A sáfárság

Bibliatanulmányok

Migránsok új hazába

Speranta TV

Hitalapelvek

Adventista.hu

21. A sáfárság

 

- A keresztényi életről szóló tan -

[Előző]                                                                                                                                                  [Következő]

Isten sáfárai vagyunk: időt és alkalmat, képességet és javakat, a föld áldásait és forrásait ránk bízta. Felelősséggel tartozunk neki ezek helyes felhasználásáért. Isten tulajdonjogát a néki és embertársainknak való hűséges szolgálattal, az evangélium hirdetéséért és egyháza fenntartásáért és növekedéséért való tizedfizetéssel és adakozással ismerjük el. A sáfárság kiváltság, amit azért adott Isten, hogy szeretettel munkálkodjunk embertársainkért, és győzedelmeskedjünk az önzés és a kapzsiság felett. A sáfár örül azoknak az áldásoknak, amelyeket hűsége eredményeként mások nyernek. (1Móz 1:26-28; 2:15; 1Krón 29:14; Agg 1:3-11; Mal 3:8-12; 1Kor 9:9-14; Róm 15:26-27; Mt 23:23)

 

A keresztény élet minden másnál több önmegtagadást, saját magunkról való lemondást és Krisztus elfogadását jelenti. Ha arra gondolunk, Jézus hogyan áldozta fel önmagát értünk, azt kell kérdeznünk: „Mit tehetek én Teérted?"

Amikor azt gondoljuk, hogy megtagadva önmagunkat, teljesen Istennek szenteltük az életünket, történik valami, ami megmutatja, milyen felszínes az odaszentelődésünk. Ha felismerjük, hogy az életünkben vannak még olyan dolgok, amikről le kell mondanunk Istenért, jobban elkötelezzük magunkat neki. Mindig nagyon szelíden hívja fel a figyelmünket egy-egy újabb dologra, amelyben énünket meg kell tagadnunk. Így formálódik a keresztényi élet, mint az Istennel való, szüntelenül megújuló odaadás egyik következménye, ami által személyiségünk, életstílusunk és minden cselekedetünk megszilárdul.

Amikor teljesen átadjuk magunkat és mindenünket Istennek - akié egyébként is minden (1Kor 3:21-4:2) -, Ő elfogadja, azután visszaadja tulajdonunkként, felelőssé téve érte. Sáfárrá vagy gondnokká tesz bennünket minden felett, amit „birtokolunk". Ekkor kényelmes, önző életre való hajlamunkat szétzúzza az a felismerés, hogy Urunk ruhátlan, bebörtönzött és idegen volt. Krisztus változhatatlan érvényű felhívása - „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" - segít a gyülekezetnek felismerni és jobban értékelni az evangélizálás, tanítás, prédikálás és keresztelés szolgálatát. Érte igyekszünk hű sáfárok lenni.

 

Mi a sáfárság?

„Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek... a Szentléleknek temploma... és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi." (1Kor 6:19-20) Krisztus drága áron vásárolt, váltott meg bennünket. Mi Istené vagyunk. De ez csak egyszerűen visszaszerzés volt. Ő alkotott bennünket; kezdettől fogva az Ő tulajdona vagyunk, mert „Kezdetben teremté Isten..." (1Móz 1:1). A Szentírás világosan kijelenti, hogy „az Úré a Föld s annak teljessége; a Föld kereksége s annak lakosai" (Zsolt 24:1).

Isten a teremtéskor megosztotta tulajdonait az emberiséggel, de továbbra is Ő az igazi birtokosa a világnak, a világ lakosainak és javainak (Zsolt 24:1). A keresztnél visszaszerezte azt, ami az övé, amit az ember a bűnbeeséskor átadott Sátánnak (1Kor 6:19-20). Isten megbízta népét, hogy javainak sáfáraként szolgáljon.

A sáfár az, aki „meg van bízva más háztartásának vagy birtokának kezelésével". A sáfárság: „a sáfár hivatala, feladatköre vagy szolgálata".[1] A keresztény számára a sáfárság azt jelenti, hogy „az ember felelős mindenért és mindennek a használatáért, amit Isten reá bízott - az életért, a fizikai létért, az időért, a tálentumokért és a képességekért, az anyagi javakért, a másokért való szolgálat alkalmaiért és az igazság ismeretéért".[2] A keresztények Isten javai feletti intézőként szolgálnak, és az életet Istentől kapott alkalomnak tekintik, amikor „megtanulhatják, miként lehetnek hű sáfárok, hogy majd az eljövendő életben sáfárkodni tudjanak az örökkévaló dolgokkal".[3]

Tágabb értelemben a sáfárság „magában foglalja a bölcs és önzetlen életvitelt".[4]

 

Hogyan ismerjük el Isten tulajdonjogát?

Az élet négy alapvető területre osztható, és mindegyik Isten ajándéka. Isten adott nekünk testet, képességeket, időt és anyagi javakat. Ezeken kívül gondot kell viselnünk a körülöttünk levő világról, amely felett Isten úrrá tett bennünket.

A testtel való sáfárkodás. Isten népe a saját maga sáfára. Teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből és teljes elménkből kell Istent szeretnünk (Lk 10:27).

A keresztények kiváltsága, hogy legjobb tudásuk és lehetőségük szerint fejleszthetik fizikai és szellemi erejüket. Ha ezt teszik, megdicsőítik Istent, és nagyobb áldást jelentenek embertársaiknak (lásd a 21. fejezetet).

A képességekkel való sáfárkodás. Minden embernek vannak adottságai. Az egyik tehetséges a zenében, a másiknak kézügyessége van például a varráshoz vagy az autószereléshez. Egyesek könnyen barátkoznak és kerülnek kapcsolatba másokkal, míg mások természetüknél fogva keresik a magányt.

Minden képesség felhasználható tulajdonosának vagy eredeti Adományozójának dicsőségére. Az ember tökéletesítheti képességét Isten dicsőségére vagy saját önző céljaira.

Ápolnunk kell azokat az ajándékokat, amelyeket a Szentlélek sáfárkodás céljából ad nekünk (Mt 25). A hű sáfárok bőkezűek ajándékaikkal, hogy gazdájuknak nagyobb hasznot hozzanak.

Az idővel való sáfárkodás. Hű sáfárokként megdicsőítjük Istent, ha bölcsen használjuk fel az időt. „Valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak, és nem embereknek; tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát; mert az Úr Krisztusnak szolgáltok." (Kol 3:23-24)

A Biblia arra int, hogy ne úgy viselkedjünk, „mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok" (Ef 5:15-16). Jézushoz hasonlóan, nekünk is Atyánk dolgaiban kell foglalatoskodnunk (Lk 2:49). Mivel az idő Isten ajándéka, minden pillanat drága. Azért kaptuk, hogy jellemünket az örök életre alakítsuk. Az időnkkel való hűséges sáfárkodás azt jelenti, hogy az időt Urunk megismerésére, embertársaink megsegítésére és az evangélium hirdetésére használjuk.

Amikor Isten a teremtéskor nekünk adta az időt, a hetedik napi szombatot a vele való bensőséges kapcsolat szent idejévé tette, hat napot pedig hasznos foglalatosságra adott az emberek számára.

Az anyagi javakkal való sáfárkodás. Isten ősszüleinket megbízta a föld művelésével, az állatvilág irányításával és az Édenkert gondozásával (1Móz 1:28; 2:15). Mindezt nemcsak azért kapták, hogy gyönyörködjenek benne, hanem, hogy gazdálkodjanak vele.

Isten egyetlen korlátot állított fel. A jó és gonosz tudásának fájáról tilos volt enniük. Ez a fa állandó emlékeztetőül szolgált arra, hogy Isten a Föld tulajdonosa és feltétlen Ura. E korlátozás tiszteletben tartásával fejezte ki az első emberpár Isten iránti hitét és hűségét.

A bűnbeesés után Isten már nem használhatta próbaként a tudás fáját. Az embert azonban továbbra is emlékeztetni kellett arra, hogy Isten minden jó és tökéletes ajándék forrása (Jak 1:17), és hogy Ő ad erőt a gazdagság megszerzésére (5Móz 8:18).Emlékeztetőül arra, hogy Ő minden áldás forrása, Isten létrehozta a tized és az adakozás rendszerét.

Később e rendszer által gondoskodtak a zsidók a templomuk papságának fenntartásához szükséges anyagiakról. A hetedik napot ünneplő adventisták követik a lévitai mintát - mint egészséges bibliai módszert - az evangélium világszéles kiterjesztésének anyagi fedezetére. Isten úgy rendelkezett, hogy az evangélium hirdetése függő helyzetben legyen népének erőfeszítéseitől és adományaitól. Azt kívánja tőlük, hogy a tized és az adományok beadásával önzetlen munkatársaivá legyenek.

1. A tized. Amint időnk egyhetede (a szombat) Istené; minden anyagi szerzeményünk egytizede is az övé. A Szentírás kijelenti, hogy a tized „szentség az Úrnak", azt jelképezve, hogy mindennek Isten a tulajdonosa (3Móz 27:30, 32). Ezért a tizedet vissza kell adni neki, mint az Ő tulajdonát.

A tizedrendszer a maga egyszerűségében csodálatosan szép. Méltányossága megmutatkozik abban, hogy a gazdagokkal és szegényekkel szemben jövedelmük arányában támaszt igényt. Olyan mértékben kell visszaadnunk a tizedet, amilyen mértékben Isten használatra adta nekünk a tulajdonát.

Amikor Isten igényli a tizedet (Mal 3:10), nem beszél sem háláról, sem nagylelkűségről. Jóllehet hálának kell kísérnie Istennel kapcsolatos minden megnyilvánulásunkat, de tizedet azért fizetünk, mert Isten megparancsolta. A tized az Úré, és azt kívánja, hogy azt adjuk vissza neki.

a) Példák a tizedfizetésre. A tizedfizetés elfogadott gyakorlat az egész Szentírásban. Ábrahám tizedet adott „mindenből" Melkisédeknek, a magasságos Isten papjának (1Móz 14:20). Ezzel elismerte Melkisédek mennyei papságát, és kifejezte, hogy jól ismeri ezt a szent intézményt. A tizedre történő utalások jelzik, hogy a tizedfizetés már régen meghonosodott szokás volt.

Nyilvánvalóan Jákób is megértette a tizedre vonatkozó követelményt. Mint száműzött és menekült, megfogadta az Úrnak: „Valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (1Móz 28:22). Az egyiptomi kivonulás után, amikor Izraelből nemzet lett, Isten megismételte a tized törvényét, mint isteni intézményt, amelyen Izrael jóléte múlott (3Móz 27:30-32; 4Móz 18:24, 26, 28; 5Móz 12:6, 11, 17).

Az Újtestamentum nem érvényteleníti, hanem inkább megerősíti ezt az intézményt. Jézus helyeselte a tizedfizetést, és elítélte azokat, akik megrontották szellemét (Mt 23:23). Míg a Krisztus áldozati halálát jelképező és az áldozati rendtartást szabályozó szertartási törvények Krisztus halálakor véget értek, a tized törvénye nem szűnt meg.

Mivel Ábrahám minden hívő atyja, a keresztények számára ő a követendő példa a tizedfizetésben. Miként Ábrahám tizedet fizetett Melkisédeknek, a magasságos Isten papjának, az újtestamentumi hívők tizedet adnak Krisztusnak, a Melkisédek rendje szerinti Főpapjuknak (Zsid 5:9-10; 7:1-22).[5]

b) A tized felhasználása. A tized szent, és csak szent célokra szabad felhasználni. Az Úr ezt parancsolta: „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak... És mindentizede a baromnak és juhnak... az Úrnak legyen szentelve" (3Móz 27:30-32). „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba - mondta -, hogy legyen ennivaló az én házamban" (Mal 3:10).

Izraelben a tizedet kizárólag a léviták számára használták fel, akik - mivel nem kaptak a törzsi földből részt - egész idejüket Izrael istentiszteleteinek ápolására, a szentély szolgálatára, az Úr törvényének tanítására fordították (4Móz 18:21, 24).

A keresztre feszítés után, amikor a lévitai papság Istentől rendelt szerepe véget ért, a tizedet továbbra is Isten egyháza szolgálatára kellett felhasználni. Pál szemléltető példával támasztotta alá ezt az elvet, párhuzamot vont a lévitai szolgálat és az újonnan alapított evangéliumi szolgálat között. Kijelentette: „Ha mi néktek lelkieket vetettünk, nagy dolog-é, ha mi a testi javaitokat akarjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, miért nem inkább mi?... Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek" (1Kor 9:11-14).

A gyülekezeti tagok önként hozzák tizedüket a tárházba, „hogy legyen ennivaló az én házamban" (Mal 3:10); más szavakkal, hogy legyen Isten egyházában elég anyagi eszköz lelkészkarának életszükségleteire és az evangélium munkájának előbbre vitelére.[6][7]

2. Az adakozások. A hálás keresztények nem korlátozzák a gyülekezetnek adott anyagiakat a tizedre. Izraelben a sátor és később a templom a készséges szívvel adott „önkéntes ajándékokból" épült fel (2Móz 36:1-6; vö. 1Krón 29:14). Külön adakozások fedezték ezeknek az istentiszteleti helyeknek a fenntartási költségeit (2Móz 30:12-16; 2Kir 12:4-5; 2Krón 24:4-13; Neh 10:32-33). Az izraeliták valószínűleg jövedelmük egynegyedétől egyharmadáig adtak vallási és jótékonysági célokra. Szegénységhez vezettek-e ezek a nagy adományok? Ellenkezőleg. Isten megígérte, hogy megáldja hűségüket (Mal 3:10-12).[8]

Az Úr ma is áldásához mérten bőkezű adakozásra szólít. Az adományokra szükség van a gyülekezetek építésére, fenntartására, működtetésére és az egészségügyi munkára, hogy bemutassuk az evangélium gyakorlati jelentőségét.

Kell-e annyit adnunk, amennyit az izraeliták adtak, vagy adakozási példájuk ma már nem alkalmazható? Krisztus az Újtestamentumban lefektette az igazi sáfárság elvét, hogy Istennek szentelt adományainknak arányban kell állniuk a nyújtott világossággal és kiváltságokkal. Jézus ezt mondta: „Valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle" (Lk 12:48). Krisztus ezekkel a szavakkal küldte munkába követőit: „Ingyen vettétek, ingyen adjátok" (Mt 10:8). Ez az elv vonatkozik a kapott anyagi áldások megosztására is.

Az Újtestamentum sehol sem vonja vissza, és nem mérsékeli ezt a rendszert. Ha összehasonlítjuk kiváltságainkat és az általunk kapott áldásokat az izraelitákéval, azt látjuk, hogy Jézusban nyilvánvalóan nagyobb részt kaptunk. Kifejezésre jut-e hálánk ennek megfelelően a bőkezűbb adakozás által, hogy az üdvösség evangéliuma eljuthasson másokhoz?[9] Minél nagyobb mértékben hirdeti az egyház az evangéliumot, annál több támogatást igényel.

3. A megmaradt részre vonatkozó elv. A sáfárság elve éppúgy érvényes arra, amit megtartunk, mint amit adunk. Míg a tized a múlandó anyagi javainkkal való sáfárkodás alapvető próbája[10], az is próba elé állít bennünket, hogy miképpen használjuk fel a megmaradó részt.

Anyagi javaink felhasználása Isten és embertársaink iránti szeretetünket mutatja. Pénzünk hatalom lehet a jóra; táplálhatja az éhezőt, megitathatja a szomjazót, és felruházhatja a mezítelent (Mt 25:34-40). Isten szemszögéből a pénznek főként akkor van értéke, ha művének elősegítésére, az élet szükségleteinek kielégítésére és mások áldására használjuk.

4. Hűtlenség a tizedben és adományokban. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy az emberek nem ismerik, és nem veszik figyelembe a sáfárság mennyei elveit. Még a keresztények között is kevesen veszik tudomásul sáfári feladatukat. Isten Izrael hűtlenségére adott válasza világosan megmutatja, hogyan tekinti Ő ezt a dolgot. Amikor saját hasznukra fordították a tizedet és az adományokat, figyelmeztette őket, hogy ez egyenlő a lopással (Mal 3;8), és eredménytelenségüket az anyagiakban való hűtlenségüknek tulajdonította:„Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem a nép egészben!" (Mal 3:9).

Az Úr azzal fejezte ki türelmét, szeretetét és irgalmát, hogy intését kegyelme felkínálásával vezette be: „Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek" (Mal 3:7). Gazdag áldást kínált nekik, és kérte őket, hogy tegyék próbára hűségét: „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, ezt mondja a Seregeknek Ura" (Mal 3:10-12).

Sáfárkodás a Földdel. A modern tudomány egyetlen óriási kutató- és kísérleti laboratóriummá tette a Földet. Ezekből a kutatásokból sok haszon származik, de az iparban végbemenő forradalom következtében szennyeződik a levegő, a víz és a talaj. A technika egyes esetekben bölcs kezelés helyett visszaél a természettel.

Mi e világ sáfárai vagyunk, és mindent meg kell tennünk, hogy az életet minden szinten megvédjük a környezeti egyensúly érintetlenül hagyásával. Krisztus, amikor eljön, el fogja pusztítani „azokat, akik a földet pusztítják" (Jel 11:18). Ha így nézzük a dolgot, a keresztény sáfárok nemcsak a saját javaikért felelősek, hanem a körülöttük levő világért is.

 

Krisztus, mint sáfár

A hű sáfár önzetlen; énjét teljesen Isten és az emberiség szolgálatára szenteli. Krisztus irántunk való szeretetből elviselte a kegyetlen kereszthalált, sőt a még nagyobb fájdalmat is - azt, hogy övéi elvetették, és hogy Isten elfordult tőle. Mit is adhatnánk mi, ami arányban áll ezzel az ajándékkal? Ő maga volt az ajándék. Nem abból adott, amije volt - bár minden az övé volt -, hanem önmagát adta. Ilyen a sáfárság! Ezt a legnagyobb ajándékot tekintve, meg kell tagadnunk önmagunkat, hogy hasonlóvá legyünk hozzá. Ez az áldozat arra indít, hogy gondoskodó egyház legyünk; hogy szeressük a hívők közösségén belül valókat, és a kívül valókat is. Mivel Krisztus meghalt a világért, a sáfárság tágabb értelemben a világért van.


A sáfárság áldásai

Isten sáfársággal bízott meg bennünket,nem az Ő javára, hanem saját javunkra.

Személyes áldás. Isten azért igényli egész életünk állandó odaszentelését - az időt, képességeinket, testünket és anyagi javainkat -, hogy elősegítse lelki növekedésünket és jellemünk fejlődését. Szeretetünk és hálánk erősebb lesz, ha sohasem felejtjük el, minden Istené, és szüntelenül ránk árasztja szeretetét.

A sáfárságban való hűség segít legyőzni a kapzsiságot és az önzést. A Tízparancsolat elítéli a kapzsiságot, ami az ember egyik legnagyobb ellensége. Jézus is óvott tőle. „Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonban való bővölködésben van az embernek az ő élete." (Lk 12:15) A rendszeres adakozás segít az embernek abban, hogy életéből gyökeresen kiirtsa a kapzsiságot és az önzést.

A sáfárság takarékosságra és hasznos életre nevel. Akik „a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt" (Gal 5:24), azok semmit sem fognak önzésük kielégítésére használni. „Ha a sáfárság elvei irányítják az életünket, megvilágosodott, céltudatos emberek leszünk, akiknek a szórakozása mentes az egészségtelen dolgoktól, üzleti életükben az aranyszabály a mérvadó, és a lélekmentés lesz a szenvedélyük. Isten gazdagon megáldja a hívő és becsületes életet."[11]

Nagy elégedettséget és örömet eredményez az a bizonyosság, hogy a Mester ezzel a felirattal lát el mindent, amit azok üdvössége érdekében áldozunk, akikért Ő meg-halt: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40). „Semmi sem lehet olyan drága nekünk, hogy visszatartsuk Jézustól. Ha visszaadjuk neki a tőle megőrzésre kapott tálentumokat, Ő még többet ad nekünk. Krisztusért való minden erőfeszítésünket megjutalmazza, és az Ő nevében teljesített minden feladatunk a saját boldogságunkat szolgálja."[12]

Áldás másoknak. A hű sáfár áldást jelent mindenki számára, akivel kapcsolatba lép. Végrehajtja a sáfárságról adott páli eligazítást: „Mondd meg... hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők, kincset gyűjtvén maguknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet" (1Tim 6:18-19).

A sáfárság másoknak való szolgálattal jár, és mindannak a készséges megosztásával, amit az irgalmas Isten mások áldására nekünk adott. Ez azt jelenti: „Már nem azt tartjuk, hogy az élet a pénzünk mennyiségéből, a rangunkból, fontos ismerőseinkből, az általunk lakott házból és a szomszédságunkból áll, és abból a helyzetből és befolyásból, amit birtokolni vélünk."[13] Életünk akkor valódi élet, ha ismerjük Istent, ha kialakítunk az övéhez hasonló szerető és nemes tulajdonságokat, ha adakozunk, ahogy tudunk, aszerint, ahogy Ő megáldott bennünket. Igazán Krisztus szellemében adakozni annyit jelent, mint valóban élni.

Áldás az egyháznak. Az egyháznak feltétlenül szüksége van arra, hogy tagjai a sáfárság bibliai elvét elfogadják. Rendszeres adakozásuk olyan, mint a testgyakorlás; erős gyülekezeti közösséget eredményez, amely a Krisztustól kapott áldásokat megosztja másokkal, és helytáll, amikor Istenügyének bármilyen szükséglete támad. Így az egyháznak elég anyagi eszköze lesz a lelkészkar fenntartására, Isten országának hirdetésére a közvetlen környezetben és a Föld távoli helyein. Tagjai készségesen, szeretettel és áldásai iránti hálából Isten rendelkezésére bocsátanak időt, lehetőségeket, anyagiakat.

Krisztus megígérte, hogy visszajön, amikor Isten országának evangéliumát népe eljuttatta „bizonyságul minden népnek" (Mt 24:14). Ezért mindenkit hív, hogy legyen sáfára és munkatársa, s az egyház bizonyságtétele hatalmas áldás lesz a világnak. Hű sáfárai boldogok, amikor látják, az evangélium áldásaiban mások is részesülnek.

 

Lábjegyzet

1.

 

Webster's New Universal Unabridged Dictionary, 2. kiad., 1979, 1786. oldal

2.

 

SDA Encyclopedia, jav. kiad. 1425. oldal

3.

 

I. m.

4.

 

Paul G. Smith, Managing God's Goods (Nashville; Southern Pub. Assn., 1973), 21. oldal

5.

 

Lásd C. G. Tuland, „Tithing in the New Testament", Ministry, October, 1961, 12. oldal

6.

 

Pl. 2Móz 27:20-ban az Úr külön megparancsolta, hogy olívaolajjal lássák el a lámpákat. Állandó kötelezettséget jelentett az imádkozás helyének olajjal való ellátása, hogy az megfelelően működjön, de ennek költségeit nem a tizedből fedezték. Lásd szintén E. G. White, Counsels on Stewardship (Washington, D. C.; Review and Herald, 1940), 102-103. oldal. E. G. White azt mondja, hogy az egyház által működtetett iskolák bibliatanárait a tizedből kell fizetni (i. m., 103. oldal), de azt nem szabad egyéb „iskolai célokra", diákoknak adott kölcsönökre vagy könyvevangélisták támogatására használni (White, Testimonies, 9/248-249. oldal; White, Selected Messages, 2/209. oldal). Isten művének ezeket a területeit az adakozásból kell fenntartani.

7.

 

T. H. Jemison néhány gyakorlati javaslatot tett a tized kiszámítására. Ezt írta: „A munkabér tizedét könnyű kiszámítani. Rendes körülmények között nincsenek levonandó „dologi kiadások" - azaz a jövedelembe beépített tényleges kiadások. A jövedelem tíz százaléka tized...

A kereskedésből származó jövedelem tizedének kiszámítása némileg eltér a fizetés tizedétől. Egy nagy- vagy kiskereskedő a tized kiszámítása előtt levonja az üzlete működtetéséhez szükséges költségeket. E költségek tartalmazzák az alkalmazottaival kapcsolatos költségeit, a fűtést, világítást, biztosítást, bérleti díjat vagy a vagyonadót és hasonló tételeket. Ezek a levonások természetesen nem tartalmazzák a saját vagy családja megélhetési költségeit. A gazdálkodó levonja a költségeit - a fizetéseket, a vegyszerek árát, a javítások költségeit, a kamatot és hasonlókat. De a gazdálkodónak figyelembe kell vennie, hogy a családja által használt termények csökkentik a család megélhetési költségeit, és bevételként szolgálnak.

Hasonlóan kell eljárnia a gyártónak, a tőkésnek vagy a szabad foglalkozásúnak. A napjainkban minden üzleti dologban szükséges pontos könyvelés megkönnyíti az üzlet haszna vagy nyeresége utáni tized kiszámítását. Egyes üzletemberek könyvelési rendszerüket tizedük kiszámításához is igénybe veszik.

"Néha az asszony, akinek a férje nem fizet tizedet, nehezen tudja megállapítani, hogyan fizessen tizedet. Egyesek csak abból a pénzből tudnak tizedet fizetni, amit a háztartás kiadásaira kapnak. Más esetekben ezt megtiltják nekik. Ilyenkor csak abból a pénzből tud tizedet fizetni, amit esetleg mellékesen keres, vagy ajándékba kap. 'Mert ha a készség megvan, aszerint kedves az, amije kinek-kinek van, és nem aszerint amije nincs.' (2Kor 8:12)" (Christian Beliefs, 267. oldal).

8.

 

A Biblia egyes kutatói úgy hiszik, hogy Izrael legalább két tizedet fizetett (mások szerint hármat), a különböző adakozásokon kívül. Az első tizedről az Úr ezt mondta: „A Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izraelben; az ő szolgálatukért való osztályrész ez" (4Móz 18:21). A második tizedről pedig ezt mondta: „Egyed az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt, hogy ott lakozzék az Ő neve, gabonádnak, mustodnak, olajodnak tizedét, a te barmaidnak és juhaidnak első fajzását; hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben" (5Móz 14:23). Az izraelitáknak három év közül kettőben el kellett vinniük a templomba ezt a tizedet vagy az azzal egyenértékű pénzt. Ott azt a vallási ünnepekre használták fel, valamint belőle gondoskodtak a lévitákról, jövevényekről, árvákról és özvegyekről. Az izraeliták minden harmadik évben a második tizedet arra használták fel, hogy otthonukban vendégül látták a lévitákat és a szegényeket. Így a második tizedet jótékonykodásra és vendégeskedésre használták (5Móz 14:27-29; 26:12). Lásd White: Pátriárkák és próféták, 494. oldal; „Tithe", SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 1127. oldal).

9.

 

Vö. White, Testimonies, 3/392. oldal

10.

 

Bibliai szempontból a javak birtoklása nem jelent tulajdonjogot. A tizedhez való viszonyulásunk mutatja, elismerjük-e, hogy csak sáfárok vagyunk, vagy tulajdonosnak tartjuk-e magunkat.

11.

 

Froom, „Stewardship in Its Larger Aspects", Ministry, 20. oldal

12.

 

White, Testimonies, 4/19. oldal

13.

 

P. G. Smith, 72. oldal

 [Előző]                                                                          [Fel]                                                                          [Következő]

Órarend

 

Péntek 1900 - Istentisztelet-Live

Szombat 800 - Tanítók órája

Szombat 900 - Szombatiskola-Live

Szombat 1100 - Istentisztelet-Live

Szombat 1630 - Istentisztelet-Live

Kedd 1800 - Imaóra

Oldalainkat 70 vendég és 0 tag böngészi

Scroll Up