1304
Címlap  //  Magunkról  //  Hitalapelvek  //  Hitalapelvek  //  13. A maradék és küldetése

Bibliatanulmányok

Migránsok új hazába

Speranta TV

Hitalapelvek

Adventista.hu

13. A maradék és küldetése

 

- Az egyházról szoló tan -

 

[Előző]                                                                                                                                [Következő]

Az egyetemes egyházat azok alkotják, akik őszintén hisznek Krisztusban; de az utolsó időkben, az általános hitehagyás idejében maradékot hív el, hogy megtartsa Isten parancsolatait és a Jézus hitét. Ez a maradék hirdeti az ítélet órájának elérkeztét, a Krisztus általi megváltást és Krisztus második eljövetelének közelségét. A Jelenések könyve 14. fejezetében a három angyal jelképezi ezt az üzenetet, amely egybeesik a mennyben folyó ítélettel, a földön pedig bűnbánatot és megújulást eredményez. Minden hívőnek szól a meghívás, hogy személyesen vegyen részt az evangélium világszéles hirdetésében. (Jel 12:17; 14:6-12; 18:1-4; 2Kor 5:10; Júd 3:14; 1Pt 1:16-19; 2Pt 3:10-14; Jel 21:1-14)

A nagy vörös sárkány ugrásra kész. Ő volt az, aki a mennyei angyalok egyharmadának bukását okozta (Jel 12:3, 7-9). Ha most fel tudja falni a születendő gyermeket, megnyeri a háborút.

Előtte áll a Napba öltözött asszony, akinek a Hold van a lába alatt, fején pedig tizenkét csillag alkotta korona. A fiúgyermek azért születik, hogy „vasvesszővel" legeltessen minden nemzetet.

A sárkány utánaveti magát, de nem tudja megölni a gyermeket, mert a fiú „ragadtaték... Istenhez és az Ő királyi székéhez". A feldühödött sárkány az anyára zúdítja haragját, aki csodálatos módon szárnyakat kap, és Isten a külön neki készített távoli helyre viteti, ott táplálja ideig, időkig és fél időig; három és fél évig vagy 1260 prófétai napig (Jel 12:1-6, 13-14).

A bibliai próféciában a tiszta asszony Isten hűséges egyházát jelképezi.[1] A házasságtörőnek vagy paráznának bemutatott asszony Isten hitehagyóvá lett egyházát jelképezi (Ezékiel 16; Ésa 57:8; Jer 31:4-5; Hóseás 1-3; Jel 17:1-5).

A sárkány, „ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és Sátánnak", arra várt, hogy felfalhassa a fiúgyermeket, a régen várt Messiást, Jézus Krisztust. Sátán a főellenségének tartott Jézus elleni küzdelmében eszközként használta fel a Római Birodalmat. Jézust semmi, még a kereszthalál sem tudta eltéríteni küldetése végzésétől, az emberiség megváltásától.

A kereszten Krisztus legyőzte Sátánt. Krisztus ezt mondta keresztre feszítéséről: „Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme." (Jn 12:31-új prot. ford.) A Jelenések könyve leírja a Mennyben hangzó győzelmi éneket. „Most lett meg az idvesség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az Ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, aki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt... Annakokáért örüljetek, egek, és akik lakoztok azokban." (Jel 12:10-12) Sátán munkálkodását korlátok közé szorította az, hogy kirekesztetett a Mennyből. Sátán nem vádolhatja többé Isten népét a mennyei lények előtt.

A Mennyben nagy az öröm, ám a Földön figyelnünk kell az intésre. „Jaj a Föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgy, mint aki tudja, hogy kevés ideje van." (Jel 12:12)

Sátán üldözőbe vette az asszonyt, az egyházat, hogy kitöltse a haragját (Jel 12:13). Az egyház sokat szenvedett ugyan, de túlélte a támadást. A Föld gyéren lakott része - a puszta - adott menedéket Isten hűségeseinek az 1260 prófétai nap vagy 1260 valós év alatt (Jel 12:14-16; lásd e könyv 4. fejezetében a 49. oldalt az év-nap elvével kapcsolatosan).[2]

A pusztai rejtőzködés végén Isten népe előtűnik Krisztus közeli visszatérésének jeleit látva. János ezt a hűséges csoportot „maradéknak" mondja, amely megőrzi Isten parancsolatait, és nála van „Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17). Az ördög különösen gyűlöli ezt a maradékot (Jel 12:17).

Mikor és hol zajlott az üldözés? Hogyan történt? Mikor kezdett feltűnni a maradék? Mi a küldetése? A Szentírás és a történelem áttekintésére egyaránt szükség van ahhoz, hogy választ kapjunk e kérdésekre.

 

A nagy hitehagyás

A keresztény egyházat először a pogány Római Birodalomban üldözték, majd a saját sorain belül végbement hitehagyás is üldözést váltott ki. Ez a hitehagyás nem jelentett meglepetést, hiszen János, Pál és maga Krisztus is megjövendölte a bekövetkezését.

Jézus utolsó nagy beszédében figyelmeztette tanítványait az elkövetkező csalásra. „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket" - mondta. „Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is." (Mt 24:4, 24) Követőinek nagy nyomorúságot kell elszenvedniük, de túlélik (Mt 24:21-22). Az üldözés végét látványos égi jelek bizonyítják, amelyek Krisztus közeli visszatérésére is előremutatnak (Mt 24:29, 32-33).

Pál szintén figyelmeztetett: „Az én eltávozásom után jőnek tiközétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják" (ApCsel 20:29-30). Ezek a „farkasok" viszik az egyházat a „szakadás"-ba, azaz a hitehagyásba.

Pál azt mondta, hogy ennek a hitehagyásnak Krisztus visszatérése előtt meg kell történnie. Annyira bizonyos volt ez, hogy mivel még nem következett be, biztosan jelezte: Krisztus majd csak később tér vissza. „Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be, mint Isten, az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát." (2Thessz 2:3-4)

E hitehagyás már Pál idejében is hatott, noha még csak korlátozott mértékben. Sátáni volt működésének módszere, „a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával" (2Thessz 2:9-10). Az I. század vége előtt János kijelentette: „sok hamis próféta jött ki a világba". „Az antikrisztus lelke... most e világban van már." (1Jn 4:1, 3)

Hogyan alakult ki ez a hitehagyó rendszer?

A bűn emberének hatalomra jutása. „Amint az egyház elhagyta első szeretetét (Jel 2:4), elveszítette tanításainak tisztaságát, az egyéni viselkedés kiválóságát és az egység láthatatlan kötelékét, amit a Szentlélek adott. Az istentiszteletben az egyszerűséget a formalizmus váltotta fel. Egyre inkább a népszerűség és a személyes hatalom döntött a vezetők választásában. E vezetők mind nagyobb tekintélyt követeltek először a helyi gyülekezetben, majd igyekeztek kiterjeszteni fennhatóságukat a szomszédos gyülekezetek fölé is."

„Végül már nem a Szentlélek irányítása alatt vezették a helyi gyülekezeteket - ezt a rendszert felváltotta a püspök egyszemélyi vezetésének egyházi önkényuralma, mert minden egyháztag személyesen neki volt alárendelve, és egyedül rajta keresztül volt lehetősége az üdvösségre. Ennélfogva a vezetőség az egyházban uralkodásra, nem pedig szolgálatára törekedett, többé már nem az volt a legnagyobb közöttük, aki mindenki szolgájának tekintette magát. Így alakult ki fokról fokra a papi hierarchia, ami az egyes ember és Ura közé lépett."[3]

Az egyes ember és a helyi gyülekezet fontosságának csökkenésével egy időben Róma püspöke vált a legfőbb hatalommá a kereszténység körében. A császár segédletével e legfőbb püspököt vagy pápát[4] a látható egyház fejének ismerték el, mint aki az egész világ minden egyházi vezetője feletti hatalommal ruháztatott fel.

A pápaság vezetése alatt[5] a keresztény egyház egyre mélyebb hitehagyásba süllyedt. Az egyház növekvő népszerűsége egyre rohamosabbá tette romlását. Lejjebb engedték a mércét, ezért a meg nem tért emberek jól érezték magukat az egyházban. Az őszinte kereszténységet aligha ismerő tömegek csatlakoztak névlegesen az egyházhoz, magukkal hozva pogány tanításaikat, bálványaikat, istentiszteleti szokásaikat, ünnepeiket, szertartásaikat és jelképrendszerüket.

A pogányság és a kereszténység között köttetett megegyezések vezettek „a bűn emberének", a hamis vallásnak, a megtévesztéssel kevert igazság hatalmas rendszerének kialakulásához. 2Thessz 2 próféciája nem egyes embereket ítél el, hanem bemutatja, hogy melyik a nagy hitehagyásért felelős vallási rendszer. Az e rendszerhez tartozó sok hívő azonban Isten egyetemes egyházának tagja, mert a nekik adatott teljes világossággal összhangban él.

A szenvedő egyház. A lelkiség hanyatlásával a római egyház világiasabb arculatot öltött, és még szorosabb szálakkal kötődött a császári Rómához. Az egyház és az állam szentségtelen szövetségre lépett.

Az egyik legnagyobb befolyású egyházatya, Ágoston, Az Isten városáról című, klasszikussá vált művében felvázolta az egyetemes államot irányító egyetemes egyház általános eszményképét. Ágoston gondolatai vetették meg a középkori pápaság teológiájának alapját.

Kr. u. 533-ban Justinianus császár a Justinianus-féle kódexbe foglalt levélben kijelentette, hogy Róma püspöke minden egyház feje.[6] Elismerte a pápa befolyását az eretnekek megsemmisítésében is.[7]

Amikor Justinianus hadvezére, Belisarius Kr. u. 538-ban felszabadította Rómát, a város püspöke felszabadult az ariánus osztrogótok hatása alól, akik korlátozták a katolikus egyház fejlődését. Attól kezdve a püspök élhetett azokkal a címekkel, amelyekkel a Kr. u. 533-ban kelt justinianusi rendelet felruházta a „Szent szék" fennhatóságát. Így kezdődött el az 1260 évig tartó üldözés, amint azt a bibliai prófécia megjövendölte (Dán 7:25; Jel 12:6, 14; 13:5-7).

Tragikus módon, az egyház az állam segédletével igyekezett minden keresztényre rákényszeríteni rendeleteit és tanításait. Sokan megtagadták hitüket az üldözéstől való félelem miatt, azokat pedig, akik hűségesen kitartottak a szentírási tanítások mellett, kegyetlenül üldözték. A keresztény világ csatatérré vált. Sokakat bebörtönöztek vagy kivégeztek Isten nevében! Az 1260 évig tartó üldözés idején a hűséges hívők milliói rettenetes szenvedéseket éltek át, sokaknak az életükkel kellett fizetni azért, mert hűek maradtak Krisztushoz.[8]

A kiontott vér minden cseppje foltot ejtett Isten és Jézus Krisztus nevén. A kereszténység ügyének semmi nem ártott annyit, mint ez a kegyetlen üldözés. Az egyháznak ezek a tettei rettentő módon eltorzított képet festettek Isten jelleméről, ami a purgatóriumról és az örökös kárhozatról szóló tanításokkal együtt sokakat arra késztetett, hogy elvessék a kereszténységet.

Már jóval a reformáció előtt tiltakozó hangok hallatszottak a katolikus egyházon belül az ellenfelek könyörtelen legyilkolása, a gőgös nyilatkozatok és a bomlasztó romlottság miatt. A XVI. századi protestáns reformáció kialakulásához az vezetett, hogy az egyház nem volt hajlandó reformokat végrehajtani. A reformáció sikere nagy csorbát ejtett a római egyház tekintélyén és befolyásán. Az ellenreformációval a pápaság folytatta a véres küzdelmet, hogy szétzúzza a reformációt, ám fokról fokra csatát vesztett a polgári és vallási szabadságért küzdő erőkkel szemben.

Végül, 1798-ban, vagyis 1260 évvel az időszámítás szerinti 538. év után a Római Katolikus Egyház halálos sebet kapott (vö. Jel 13:3).[9] Itáliában Napóleon seregeinek látványos győzelmi sorozata nyomán a pápa a francia forradalmi tanács kényének kedvének lett kiszolgáltatva, amely a római vallást a köztársaság kibékíthetetlen ellenségének tekintette. A francia kormányzat utasította Napóleont, hogy fogassa el az egyházfőt. Parancsára Berthier tábornok bevonult Rómába, és kijelentette, a pápaság politikai uralma véget ért. Foglyul ejtette a pápát, és Franciaországba vitte. Az egyházfő ott halt meg fogságban.[10]

A pápaság megdöntésével tetőzött az események hosszú láncolata, ami kapcsolatban állt e rendszer fokozatos hanyatlásával. Ez az esemény jelöli a prófétikus időszak, az 1260 év végét. Sok protestáns magyarázata szerint ez az esemény a prófécia beteljesedése.[11]

 

A reformáció

Nemcsak a Szentírásból származó, hanem a hagyományra épülő tanok, az elszakadók irgalmatlan üldözése és a papság nagy részének lelki hanyatlása is azok közé a fő tényezők közé tartozott, amelyek miatt a nép az államegyházon belül reformokat követelt.

A tantételek kérdése. A következőkben azoknak a nem bibliai tanoknak a példáit láthatjuk, amelyek elősegítették a protestáns reformáció fejlődését, és még mindig elválasztják a protestánsokat a római katolikusoktól.

1. A földi egyház feje Krisztus helytartója. E tan állítása szerint egyedül Róma püspöke Krisztus földi helytartója, illetve képviselője, ő az egyház látható feje. Az egyházvezetésre vonatkozó bibliai nézettel (lásd e könyv 11. fejezetét) ellentétben, ez a tan azon a feltevésen alapszik, hogy Krisztus Pétert tette meg az egyház látható fejévé, a pápa pedig Péter utóda.[12]

Az egyház és az egyházfő csalhatatlansága. A római egyház tekintélyét és befolyását leginkább a csalhatatlanságát kimondó tan erősítette meg. Az egyház azt állította, hogy sosem vétett a múltban, és a jövőben sem fog. E tanítást, amit a Bibliából nem lehet alátámasztani, a következő érvelésre alapozta. Az egyház isteni eredetű, ennélfogva benne rejlő tulajdonsága a csalhatatlanság. Mivel Isten az isteni eredetű egyház által szándékozik minden jó embert a Mennybe vezetni, az egyháznak a hit és az erkölcs tanításában tévedhetetlennek kell lennie.[13] Tehát Krisztus megőrzi minden tévedéstől a Szentlélek ereje által.

Ebből az emberek alapvető bűnösségét (lásd e könyv 7. fejezetét) tagadó logikai következtetést vonták le, amiből az következik, hogy az egyház vezetőjének szintén csalhatatlannak kell lennie.[14] Ilyenformán a katolikus iratokban azt állították, hogy vezetőjük isteni kiváltságokkal rendelkezik.[15]

3. Krisztus közbenjárói főpapi szolgálatának elhalványulása. Amint nőtt Róma egyházának befolyása, úgy fordult el a hívők figyelme Krisztusnak, mint mennyei főpapunknak folyamatos közbenjárói munkájáról - aminek az ószövetségi szentélyszolgálatok naponkénti áldozatai voltak az előképei (lásd e könyv 4. és 23. fejezetét) -, és a földi papságra, valamint annak római vezetőjére irányult. A hívők hitüket a pápákba, papokba, prelátusokba vetették, és nem Krisztustól várták a bűn bocsánatát és az örök életet (lásd e könyv 9-10. fejezetét). Ellentétben a minden hívő papságára vonatkozó újszövetségi tanítással, az üdvösséghez elengedhetetlenül fontosnak tekintették a papság feloldozói szolgálatát.

Krisztus a Mennyben engesztelő áldozatának érdemeit a bűnbánó hívők javára fordítja, így végeredményben papi szolgálatának tagadását jelentette, hogy az egyház az úrvacsorát a misével váltotta fel. Az úrvacsora szolgálatát Jézus rendelte el halálának emlékére és eljövendő országa előjeleként (lásd e könyv 15. fejezetét). Ettől eltérően a katolikus egyház azt vallja, hogy a pap (az ember) vértelen áldozatként mutatja be Krisztust Istennek, és ez az áldozás. Úgy tartották, hogy mivel Krisztus újból megáldoztatik, mint ahogy megáldoztatott a Golgotán, a mise által rendkívüli kegyelemben részesülnek a hívők és az elhunytak.[16]

Tömegek veszítették el annak áldásait, hogy közvetlenül juthatunk közbenjárónk, Jézus Krisztus elé, hiszen a Szentírásban járatlanok voltak, csak a papság által végzett miséket ismerték. Ezért el is halványult ez az ígéret és hívó szó: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül" (Zsid 4:16).

4. Az érdemszerző jó cselekedetek. Az Újszövetség tanításának (lásd e könyv 9-10. fejezetét) ellentmond az az elterjedt nézet, hogy az ember jó cselekedeteivel az üdvösséghez létfontosságú érdemre tehet szert, és nem a hit menti meg. A katolikus egyház azt tanította, hogy a bűnös szívébe árasztott kegyelem eredményeképpen megmutatkozó jó cselekedetek érdemszerző tetteknek minősülnek, amelyek szerint az ember jogosan tarthat igényt az üdvösségre. Sőt, az ember a saját üdvösségéhez szükséges jó cselekedeteknél még többet is tehet, amivel még külön érdemeket gyűjthet. Ez volt a helyzet a szentek esetében. E külön érdemeket használhatták fel mások javára. Az egyház azt tartotta, hogy a hívek a szívükbe adott igazság alapján üdvözülnek, s a jó cselekedetek fontos szerepet játszanak az ember megigazulásában.

Az érdemszerző cselekedetek fontos szerephez jutottak a tisztítótűz tanában is, amely azt tanítja, hogy akik nem tökéletesen tiszták, azoknak el kell szenvedniük a megtisztulást, a bűntetteik miatti átmeneti büntetést a tisztítótűzben, és csak azután lehet részük a Menny örömeiben. Az élő hívők imáikkal és jó cselekedeteikkel megrövidíthetik a tisztítótűzben levők szenvedésének idejét és erősségét.

5. A vezeklés és a jóvátétel tana. A vezeklés az a szentség, ami által a keresztények keresztségük után az elkövetett bűneikre bűnbocsánatot kapnak. Bűnbocsánatot a pap feloldozása után nyernek, de előtte a keresztényeknek meg kell vizsgálniuk lelkiismeretüket, meg kell bánniuk bűnüket, és meg kell fogadniuk, hogy többé nem vétkeznek Isten ellen. Majd megvallják bűneiket a papnak, és vezekelnek, vagyis végrehajtják azt, amit a pap rájuk mér.

A vezeklés azonban nem szabadítja fel teljesen a bűnösöket. Mind az életben, mind a tisztítótűzben el kell szenvedniük az ideiglenes büntetést. Az egyház a büntetés elhárítása végett rendelte el a jóvátételt, mert ezzel a hívek felszabadulnak a bűnük miatti ideiglenes büntetés alól, ami még a feloldozás után is rájuk várt. A vezeklés és az előírt jó cselekedetek végrehajtása - gyakran az egyháznak befizetett pénz formájában - volt a feltétele a teljes bűnbocsánat elnyerésének, ami mind az élőknek, mind a tisztítótűzben levőknek javára szolgált.

A vértanúk, a szentek, az apostolok, de főleg Jézus Krisztus és Mária rendkívüli érdemei tették lehetővé a jóvátételt. Az ő érdemeik „a szentek érdemeinek kincstárába" kerültek, ahonnan át lehetett utalni azoknak a hívőknek, akiknek számlája veszteséges. E kincstár kulcsai a pápánál, Péter állítólagos utódjánál voltak, és ő szabadíthatta fel az embereket az ideiglenes büntetés alól úgy, hogy hitelt folyósított nekik a kincstárból.[17]

6. A fő hatalom az egyházé. Az évszázadok alatt az államegyház sok pogány hitet, szent napot és jelképet tett magáévá. Ha valaki szót emelt ezek ellen az utálatosságok ellen, a római egyház kizárólag magáénak tulajdonította a Biblia magyarázásának jogát. Az egyház, és nem a Biblia lett a legfőbb tekintély (lásd e könyv 1. fejezetét). Az egyház azzal érvelt, hogy az isteni igazságnak két forrása van, (1) a Szentírás és (2) a katolikus hagyomány, amely az egyházatyák írásaiból, az egyházi zsinatok rendeleteiből, a jóváhagyott hitvallásokból és az egyház szertartásaiból áll. Minden alkalommal, amikor az egyházi tanokat a hagyománnyal, és nem a Szentírással támasztották alá, a hagyomány kapott elsőbbséget. Az egyszerű hívőknek nem volt joguk magyarázni az Isten által a Szentírásban kinyilatkoztatott tanokat. Erre csak a katolikus egyháznak volt joga.[18]

Új nap hajnala. A XIV. században John Wycliffe az egyház megújhodását követelte, nemcsak Angliában, hanem az egész keresztény világban. Elsőként fordította le a teljes Bibliát angolra, abban az időben, amikor csak kevés példány volt belőle. A Krisztusba vetett hit általi megváltásról és a Szentírás kizárólagos csalhatatlanságáról szóló tanításai képezték a protestáns reformáció alapját. A reformáció hajnalcsillagaként azon igyekezett, hogy kiszabadítsa Krisztus egyházát a pogányság láncaiból, amelyek tudatlanságban tartották a népet. Mozgalmat indított el, amely később egyes embereket és egész népeket szabadított ki a vallási tévtanok karmaiból. Wycliffe írásai nagy hatást tettek Huszra, Prágai Jeromosra, Lutherre és még sokakra.

Luther Márton szenvedélyes, magával ragadó, megalkuvást nem ismerő személyiségével talán a reformáció legmarkánsabb alakja volt. Mindenki másnál közelebb vezette az embereket a Szentíráshoz és a hit általi megigazulás evangéliumi igazságához, miközben hevesen kikelt a cselekedetek általi üdvösség gondolata ellen.

Luther az emberek tekintetét felfelé - az emberi cselekedetekről, a papokról, a vezeklésről - Krisztusra, egyetlen Közbenjárójukra és Megváltójukra irányította, amikor kijelentette, hogy a hívőknek nem szabad a Szentíráson kívül más tekintélyt elfogadniuk. Elmondta, hogy lehetetlen emberi cselekedetekkel csökkenteni a bűnterhet, vagy ezek által elkerülni a büntetést. A bűnösöket csak az Istenhez való megtérés és a Krisztusba vetett hit mentheti meg. Isten kegyelme ingyen adott ajándék, ennélfogva nem lehet megvásárolni. Az emberek reménységének tehát nem a jóvátétel az alapja, hanem a megfeszített Üdvözítő kiontott vére.

Mint ahogy egy régészeti expedíció az évszázadok során felgyülemlett törmelékrétegek alatt kincsre bukkan, a reformáció úgy tárt fel régen elfeledett tényeket. Újból felfedezték az evangélium nagyszerű elvét, a hit általi megigazulást, és újult lelkesedéssel fogadták Krisztus egyszeri és mindenkorra érvényes engesztelő áldozatát, valamint mindenre kiterjedő közbenjárói papságát. Megtagadtak és elvetettek sok, a Bibliával nem egyező tanítást, mint például a holtakért való könyörgést, a szentek és földi maradványaik imádását, a misét, Mária imádását, a tisztítótüzet, a vezeklést, a szentelt vizet, a papi cölibátust (nőtlenséget), a rózsafüzért, az inkvizíciót, az átlényegülést, az utolsó kenetet és a hagyományok tekintélyét.

A protestáns reformátorok szinte egyhangúlag a pápaság rendszerével azonosították „a bűn emberét", „a törvényszegés titkos bűnét" és Dániel könyvéből „a kis szarvat", amely a Jel 12:6., 14. és 13:5-ben szereplő 1260 év során, valamint a második advent előtt üldözi Isten népét.[19]

A protestantizmusban alapvetővé vált az a tan, hogy a Biblia, és csakis a Biblia a hit és az erkölcs egyedüli mértéke. A reformátorok minden emberi hagyományt a Szentírás teljes tekintélye alá rendeltnek tekintettek. Hit dolgában senki - sem a pápa, sem a zsinatok, sem az egyházatyák, sem a királyok, sem a teológusok - nem uralhatták az ember lelkiismeretét. A keresztény világ valóban ébredni kezdett a szendergéséből, és végül sok országban vallásszabadságot hirdettek.

 

A megakadt reformáció

A keresztény egyház reformációjának nem lett volna szabad befejeződnie a XVI. században. A reformátorok sokat tettek, de nem fedeztek fel újra minden olyan igazságot, amelyre a feledés homálya borult a hitehagyás idején. Kivezették a kereszténységet a teljes sötétségből, de még mindig a homályban maradtak. Megtörték a középkori egyház vasmarkának szorítását, amikor eljuttatták a Bibliát a világnak, és újból felállították az evangélium alapjait, ám más fontos igazságot még nem fedeztek fel. Az alámerítéses keresztség, a halhatatlanság, amit Krisztus az igazak feltámadásakor ad, a hetedik nap, vagyis a Biblia szombatja és még sok más tény (lásd e könyv 7., 14., 19. és 25. fejezetét) továbbra is a feledés homályában maradt.

A reformátorok utódai azonban a reformáció továbbvitele helyett csak megerősítették az addigi vívmányokat. Figyelmüket a reformátorok szavaira, véleményére összpontosították, nem pedig a Szentírásra. Néhányan felfedeztek új bizonyítékokat az igazság mellett, de a többség nem volt hajlandó továbbmenni annál, amit az első reformátorok hittek. Ebből következően a protestáns hit formalizmussá, üres okoskodássá süllyedt, és kegyelettel őriztek olyan tévedéseket, amelyeket inkább félre kellett volna tenniük. A reformáció lángja lassan-lassan kihúnyt, mígnem a protestáns gyülekezetek is hideggé, formálissá, reformra szorulóvá váltak.

A reformáció utáni kor pezsgett a teológiai tevékenységtől, de lelkileg kevéssé haladt előre. Frederic W. Farrar írta, hogy ebben az időszakban „a szabadságot felváltotta a kötöttség, az egyetemes elveket a szánalmas részletek, az igazságot a dogmatizmus, a függetlenséget a hagyomány, a vallást a rendszer. A Szentírás élő tisztelete fölé az ihletettség holt emléke kerekedett. Az őszinte igazhitűség utat engedett a merev dogmatizmusnak, az élő gondolat a vitázó dialektikának."[20] Noha „a reformáció összetörte a régi skolasztika ólomjogarát," a protestáns egyházak „új skolaszticizmussal álltak elő, amelynek pálcája acélból volt."[21] Robert M. Grant erről az új skolaszticizmusról azt mondta, hogy „éppen olyan merev, mint az összes középkori teológiai értelmezés volt."[22] A protestánsok „gyakorlatilag érvényes hitvallásaik korlátai közé szorították önmagukat."[23]

Viták támadtak. „Soha nem volt még olyan kor, amikor az embereket annyira lekötötte volna mások tévedéseinek felkutatása, vagy amikor olyan gyalázatos szavakkal illették volna egymást."[24] Így a jó hírből a szavak háborúja lett. „A Szentírás többé már nem a szívhez szól, hanem a kritikus értelemhez."[25] „A dogma igaz volt, ám a lelki élet kihunyt. A teológia diadalmaskodott, de a szeretet kialudt."[26]

 

A maradék

Az 1260 évig tartó hitehagyás és nyomorúság ellenére is maradtak olyan hívők, akik megőrizték az apostoli egyház tisztaságát. A sárkánynak nem sikerült teljes mértékben kiirtania a Föld színéről Isten hűséges népét 1798-ra, amikor véget ért az elnyomás 1260 éve. Ellenük tovább folytatta rombolómunkáját. „Megharaguvék azért a sárkány az asszonyra - mondta János -, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Mit jelent a maradék? Amikor János leírja a sárkány küzdelmét az asszonnyal és utódaival, az „egyebekkel az ő magvából valókkal" (Jel 12:17) kifejezést használja. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy „a megmaradtak", „a maradék" (Jel 12:17). A Biblia úgy festi le a maradékot, mint Isten népének kis csoportját, amely minden baj, háború és hitehagyás közepette is hűségesen kitartott Isten mellett. Ez a hűséges maradék volt az a tőke, amit Isten felhasznált látható földi egyházának továbbvitelére(2Krón 30:6; Ezsd 9:14-15; Ésa 10:20-22; Jer 42:2; Ez 6:8; 14:22).

Isten meghagyta a maradéknak, hogy hirdesse dicsőségét, és vezesse az egész világon szétszóródott népét „szentségemnek hegyére, Jeruzsálembe", „Sion hegyére(Ésa 37:31-32; 66:20; vö. Jel 14:1). A Szentírás azt mondja az ott összegyűltekről, hogy „Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy" (Jel 14:4).

Jel 12:17 bemutatja az Isten által kiválasztott hívők végső maradékát, amely Krisztus második eljövetele előtt hűségesen tanúskodott mellette. Mi jellemzi ezt a maradékot?

A maradék jellemzői. Nem lehet egykönnyen eltéveszteni, hogy melyik is a maradék a végidőben. János konkrét kifejezésekkel írja le ezt a csoportot. Az 1260 évig tartó üldözés után tűnt fel, és azok alkotják, akik „Isten parancsolatainak megőrzői... és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Az a felelősségük, hogy közvetlenül Krisztus visszatérése előtt az egész világnak hirdessék Isten utolsó figyelmeztető üzenetét, Jelenések 14. hármas angyali üzenetét (Jel 14:6-12). Ebben az üzenetben is olvasható a maradék bemutatása: „akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét." (Jel 14:12) Vizsgáljuk meg közelebbről, külön-külön e jellemzőket!

1. Jézus hite. Isten maradék népére jellemző az, hogy hite Jézuséhoz hasonló. Mint Jézus, ők is megingathatatlanul bíznak Istenben és a Szentírás tekintélyében. Hiszik, hogy Jézus Krisztus a próféciában megjövendölt Messiás, Isten Fia, aki eljött, mint a világ Megváltója. Hitük felöleli a Biblia minden igazságát - azokat, amelyeket Krisztus hitt és tanított.

Isten maradék népe tehát hirdeti a Krisztusba vetett hit általi üdvösség örökkévaló evangéliumát. Figyelmezteti a világot, hogy eljött Isten ítéletének órája, és felkészíti az embereket a hamarosan visszatérő Uruk fogadására. Tagjai az egész világon végzik missziójukat, hogy befejezzék az Istentől rájuk bízott bizonyságtevői munkájukat (Jel 14:6-7; 10:11; Mt 24:14).

2. Isten parancsolatai. A Jézusba vetett őszinte hit arra készteti a maradékot, hogy kövesse az Úr példáját. „Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt." (1Jn 2:6) Mivel Jézus betartotta az Atya parancsolatait, ők is engedelmeskedni fognak Isten parancsainak (Jn 15:10).

Tetteiknek összhangban kell állni szavaikkal, különösen azért, mert ők a maradék nép, máskülönben tetteik semmit sem érnek. „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7:21) - mondta Jézus. A Krisztustól kapott erő által betartják Isten minden kívánalmát, beleértve mind a tíz parancsolatot, Isten változatlan erkölcsi törvényét (2Móz 20:1-17; Mt 5:17-19; 19:17; Fil 4:13).

3. Jézus bizonyságtétele. János meghatározása szerint „Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10). A maradékot Jézus bizonyságtétele vezeti, ami a prófétaság ajándéka által jut el hozzájuk.

A Lélek ajándékának az egyház története során folyamatosan működnie kell, „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában valóhitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére" (Ef 4:13). Ez tehát a maradék egyik fő jellemzője.

Az ilyen prófétai vezetés teszi a maradékot prófétai néppé, amely prófétai üzenetet hirdet. Érti és tanítja a próféciát. A kinyilatkoztatott igazság segítségével fejezi be küldetését, készíti fel a világot Krisztus visszatérésére (lásd e könyv 17. fejezetét).

Az utolsó időben a maradék megjelenése. A Biblia arra utal, hogy a maradék nagy üldözés után tűnik fel a világ színpadán (Jel 12:14-17). A próféciák tanulmányozásának új lendületet adott a francia forradalom világot rengető eseménye, amely az 1260 év végén (1798-ban) a pápa elfogatásához vezetett, valamint a három nagy világűrbeli jel beteljesedése - amikor a Föld, a Nap, a Hold és a csillagok tanúsították, hogy Krisztus hamarosan visszatér. Széles körben elterjedt Jézus közeli visszajövetelének váradalma. Az egész világon sok keresztény ismerte fel, hogy eljött „a végső idő" (Dán 12:4).[27]

A XVIII. sz. második, valamint a XIX. sz. első felében beteljesedő bibliai próféciák erőteljes felekezetközi mozgalmat hívtak életre, amely az adventi reménységet állította a központba. Minden egyházban lehetett találni olyanokat, akik hittek Krisztus közeli visszatérésében, mindnyájan imádkoztak, dolgoztak, és várták a világ legnagyobb eseményét.

Az adventi reménység az egység szoros lelkületét ébresztette fel követői között. Sokan összefogtak, hogy figyelmeztessék a világot: Krisztus hamarosan visszatér. Az adventmozgalom felekezetközi, valóban bibliai mozgalom volt, amely Isten Igéjét és az adventi reménységet állította a központba.

Minél jobban tanulmányozták a Bibliát, annál jobban meggyőződésükké vált, hogy Isten elhívta a maradékot a keresztény egyház megakadt reformációjának továbbvitelére. Ők maguk érezték saját gyülekezeteikben a reformáció igazi lelkületének hiányát, és azt, hogy nem tanulmányozzák a második advent kérdését, nem készülnek Jézus eljövetelére. A Biblia kutatása során feltárult előttük, hogy azok a megpróbáltatások és csalódások, amelyeken Isten átvezette őket, mélységes lelki, megtisztító élményt jelentettek számukra. Ez összehozta őket, mint Isten maradék népét azzal az Istentől kapott megbízatással, hogy folytassák az egyháznak oly sok örömet és erőt adó reformációt. Hálával és alázattal fogadták megbízatásukat, ráébredve, hogy nem azért kapták Istentől, mintha különbek lennének másoknál, hiszen egyedül Krisztus irgalma és hatalma által érhetnek el bármiféle eredményt is.

 

A maradék küldetése

A Jelenések könyvének próféciái világosan felvázolják, hogy mi a maradék küldetése. Jel 14:6-12 hármas angyali üzenete közli, hogy a maradék prédikálása végül az evangélium igazságát teljes mértékben bemutatja.[28] E három üzenet adja meg Isten válaszát a világon közvetlenül Krisztus visszatérése előtt végigsöprő sátáni csalás áradatára (Jel 13:3, 8, 14-16). Közvetlenül Isten utolsó hívása után Krisztus visszatér, hogy elvégezze az aratás munkáját (Jel 14:14-20).

 

Az első angyal üzenete

„És láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél volt az örökkévaló evangélium, hogy a Föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a Mennyet és a Földet, és a tengert és a vizek forrásait." (Jel 14:6-7)

Az első angyal Isten maradék népét jelképezi, amely az örökkévaló evangéliumot viszi a világnak. Ez az evangélium ugyanannak az Istennek a végtelen szeretetéről szóló jó hír, amit az ókori próféták és az apostolok hirdettek (Zsid 4:2). A maradék nem más evangéliumot hirdet. Tekintettel az ítéletre, újból megerősíti az örökkévaló evangéliumot, azt, hogy a bűnösök hit által igazulnak meg, és részesülnek Krisztus igazságában.

Ez az üzenet bűnbánatra szólítja fel a világot. Mindenkit figyelmeztet, hogy „féljék", azaz tiszteljék Istent, és „adjanak dicsőséget" neki, azaz dicsőítsék. Isten ezzel a céllal teremtett bennünket, és mind szavainkkal, mind tetteinkkel dicsőséget adhatunk neki. „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek." (Jn 15:8)

János megjövendölte, hogy a világot Krisztus visszatérésére felkészítő mozgalom új hangsúlyt helyez Isten dicsőítésének bibliai ügyére. Az Újszövetség felhívását az életünkkel való sáfárkodás szent kötelességére vonatkozóan soha nem látott erővel hirdeti. „A ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma." Nem rendelkezünk kizárólagos joggal fizikai, lelki és erkölcsi erőnk felett, mert Krisztus a vérével váltott meg bennünket a Golgotán. „Dicsőítsétek azért Istent a ti testetekben és lelketekben, amely az Istenéi." (1Kor 6:19-20) „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekszetek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek." (1Kor 10:31)

Még sürgetőbbé teszi a felhívást a megtérésre, hogy „eljött az ő ítéletének órája" (lásd e könyv 23. fejezetét). Jel 14:7-ben az ítélet a görög kríszisz fordítása, ami az ítélet meghozatalát, és nem az ítélet határozatát (kríma) jelöli. Az ítélet teljes folyamatára utal, beleértve az emberek vád alá helyezését Isten bírósága előtt, az életükről szóló feljegyzések megvizsgálását, a felmentő vagy elítélő határozatot, az örök élet adományozását vagy a halálos ítéletet (lásd Mt 16:27; Róm 6:23; Jel 22:12). Az ítélet órájának üzenete ítéletet hirdet minden hitehagyás felett is (Dán 7:9-11, 26; Jelenések 17-18).

Az ítélet órájának üzenete kifejezetten arra az időre mutat, amikor a mennyei szentélyben Krisztus, főpapi szolgálatának utolsó szakaszaként, elkezdte ítélő munkáját (lásd e könyv 23. fejezetét).

Ez az üzenet arra is felszólít mindenkit, hogy imádják a Teremtőt. Isten felhívását, hogy imádjuk Őt, ellentétbe kell állítani azzal a felhívással, amely a fenevad és képe imádatára szólít (Jel 13:3, 8, 15). Hamarosan mindenkinek választania kell az igaz és a hamis tisztelet között: Istent az Ő feltételei szerint imádják (hit általi megigazulás), vagy a saját feltételeik szerint (cselekedetek általi megigazulás). Ez az üzenet a negyedik parancsolatra fordítja a figyelmet, mivel elrendeli, hogy „imádjátok azt, aki teremtette a Mennyet és a Földet, és a tengert és a vizek forrásait" (Jel 14:7; vö. 2Móz 20:11).

A Teremtő igazi imádatára vezeti az embereket, amelynek része, hogy tartsák tiszteletben a teremtés emlékünnepét - az Úr szombatját, a hetedik napot, amelyet a teremtéskor alapított, majd a Tízparancsolatban megerősített (lásd e könyv 19. fejezetét). Az első angyal üzenete tehát arra szólít, hogy Krisztust mint Teremtőt és a bibliai szombat Urát állítsuk a világ elé, és ezzel történjen meg az igazi istentisztelet helyreállítása. Ez a jele Isten teremtésének, olyan jel, amelyet a teremtmények nagy többsége teljesen figyelmen kívül hagy.

Gondviselésszerű volt, hogy a figyelmet a teremtő Istenre irányító üzenet hirdetése a történelemnek éppen azon a pontján kezdődött el, amikor Charles Darwin A fajok eredete (1859) című munkájának kiadása nagy lökést adott a fejlődéstan filozófiájának. Az első angyal üzenetének hirdetése a legerősebb védőbástya a fejlődéstan elméletének terjedése ellen.

Végezetül, ez a felhívás utal arra is, hogy Isten szent törvénye, amelyet „a bűn embere" (2Thessz 2:3) lábbal tiport, újból tiszteletben részesül. Isten csak akkor dicsőíttetik meg, amikor visszaállítják az igazi istentiszteletet, a hívők pedig Isten országának elvei szerint élnek.

 

A második angyal üzenete

„Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! Mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek." (Jel 14:8)

A történelem korai idejétől fogva Babilon az Istennel való szembeszállást jelképezte. Bábel tornya a hitehagyás emlékműve és a lázadás központja volt (1Móz 11:1-9). Lucifer (Sátán) volt a láthatatlan királya (Ésa 14:4, 12-14), és úgy tűnik, Babilont akarta eszközként felhasználni az emberiség uralására szőtt mesteri tervében. Az egész Bibliában Isten városa, Jeruzsálem, valamint Sátán városa, Babilon harca jelképezi a jó és a gonosz küzdelmét.

A kereszténység korai századaiban, amikor a rómaiak elnyomták mind a zsidókat, mind a keresztényeket, a zsidó és a keresztény irodalom is Babilonnak nevezte Róma városát.[29] Sokan úgy vélik, hogy Péter a Babilon álnevet használta Rómára vonatkozóan (1Pt 5:13).

A reformáció és a reformáció utáni korban a legtöbb protestáns lelki Babilonnak (Jelenések 17), Isten népe ellenségének nevezte a római egyházat, hitehagyása és üldözései miatt.[30]

A Jelenések könyvében Babilon a bűnös asszonyra, a paráznák anyjára és szemérmetlen leányaira utal (Jel 17:5). Ez jelképezi az összes, hitehagyóvá vált vallási szervezetet és azok vezetését, de főként a fenevad és képe közötti erős, hitehagyó szövetségre vonatkozik, amely a Jel 13:15-17-ben leírt utolsó válságot idézi elő.

A második angyal üzenete rámutat a babiloni hitehagyás egyetemes természetére, kényszerítő erejére, mivel elmondja: „az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek". Babilon „bora" eretnek tanításait jelképezi. Babilon nyomást fog gyakorolni az államhatalomra, hogy egyetemesen kényszerítse rá mindenkire ha-mis vallási tanításait és rendelkezéseit.

A „paráznaság" Babilon és a népek - a hitehagyóvá lett egyház és a polgári hatalmak - tiltott kapcsolatát jelképezi. Az egyháznak az Úrral kellene házasságban élnie, ám az az állam támogatását keresve, elhagyja házastársát, és lelki paráznaságot követ el (vö. Ez 16:15; Jak 4:4).

E törvénybe ütköző kapcsolat tragédiához vezet. János látja, hogy a Föld lakosai „megrészegedtek" a hamis tanításoktól, Babilon pedig „részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől", azokétól, akik nem voltak hajlandók elfogadni a Bibliával ellenkező tanításokat, és nem hajoltak meg a tekintélye előtt (Jel 17:2, 6).

Babilon leomlik, mert elutasítja az első angyal üzenetét - a Teremtőbe vetett hit általi megigazulás evangéliumát. A római egyház az első néhány évszázad során hitehagyásba süllyedt, ám sok mai protestáns is messze eltávolodott a reformáció nagyszerű bibliai igazságától. A Babilon bukására vonatkozó prófécia különösen azáltal teljesedett be, hogy általánosságban véve a protestantizmus eltávolodott a hit általi megigazulás örökkévaló evangéliumának tisztaságától és egyszerűségétől, amely egykor oly nagy erővel hajtotta előre a reformációt.

A vég közeledtével a második angyal üzenete egyre időszerűbbé válik. Végső beteljesedése akkor következik be, amikor az első angyal üzenetét elutasító különböző vallási szervezetek egymással szövetségre lépnek. Jel 18:2-4 megismétli Babilon bukásának üzenetét, és hírül adja Babilon végső romlását. Felszólítja azokat, akik még a Babilont képező különféle vallási testületekben vannak, hogy szakadjanak el azoktól. „Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűnében, és ne kapjatok az ő csapásaiból." (Jel 18:4)[31]

 

A harmadik angyal üzenete

„Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára, vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába; és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt; és az ő kínlódásuknak füstje felmegy örökkön örökké; és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal, akik imádják a fenevadat és annak képét, és ha valaki az ő nevének bélyegét felveszi. Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt, akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!" (Jel 14:9-12)

Az első angyal üzenete az örökkévaló evangéliumot hirdeti, és a Teremtő Isten igazi imádásának helyreállítására szólít, mivel eljött az ítélet órája. A második angyal óva int minden emberi eredetű istentiszteleti formától. A harmadik angyal üzenete pedig Isten legkomolyabb figyelmeztetését adja tudtul, hogy ne imádják a fenevadat és annak képét, amit végül mindazok megtesznek, akik elvetik a hit általi megigazulás evangéliumát.

A Jel 13:1-10-ben bemutatott fenevad az állam és az egyház összefonódása, amely hosszú évszázadokon át uralta a keresztény világot, és amit Pál „a bűn embereként" mutatott be (2Thessz 2:2-4), Dániel pedig „kis szarvnak" nevezi (Dán 7:8, 20-25; 8:9-12). A fenevad képe a hitehagyó vallásnak azt a formáját jelképezi, ami akkor alakul ki, amikor az őszinte reformációs lelkülettől elszakadó egyházak összefognak az állammal, hogy másokra kényszerítsék tanításaikat. Az egyház és az állam az egyesüléssel a fenevad, vagyis az 1260 évig üldöző hatalomként tevékenykedő hitehagyó egyház tökéletes képét tükrözi. Innen a fenevad képe név.

A harmadik angyal üzenete a Biblia legkomolyabb és legfélelmetesebb figyelmeztetése. Rámutat arra, hogy akik a Föld utolsó válságos helyzetében az emberi hatalom előtt hajolnak meg, azok nem Istent, hanem a fenevadat és annak képét imádják. Az utolsó küzdelem idején két, egymástól elkülönülő csoport alakul ki. Az egyik csoport tagjai ember által kigondolt evangéliumot hirdetnek, és a fenevadat meg annak képét imádják, amivel a legsúlyosabb ítéletet vonják magukra. A másik csoport, ezzel éles ellentétben, az igazi evangélium szerint él, „megtartja Isten parancsolatait és Jézus hitét" (Jel 14:9, 12).

Az utolsó válság az igaz és a hamis istentisztelet, az igaz és a hamis evangélium kérdése körül forog. Amikor ez a kérdés világosan feltárul az egész világ előtt, akkor felveszik „a fenevad bélyegét" azok, akik elvetik Isten teremtési emléknapját, a bibliai szombatot, noha tisztában vannak azzal, hogy az általuk az istentisztelet napjául választott vasárnap nem az Isten szerint kiválasztott nap. Ez a bélyeg a lázadás jele. A fenevad azt hangoztatja, hogy az istentisztelet napjának megváltoztatása egyértelműen mutatja: tekintélye Isten törvénye fölött áll.[32]

A harmadik üzenet a világ figyelmét az örökkévaló evangélium visszautasításának következményére, valamint az igazi istentisztelet visszaállítására vonatkozó isteni üzenetre irányítja. Élénk színekkel festi le, hogy mi lesz a végeredménye az emberek istentisztelettel kapcsolatos döntésének. Nem könnyű a választás, mert bármi is lesz a döntés, szenvedéssel jár. Akik Istennek engedelmeskednek, azokra a sárkány haragja zúdul (Jel 12:17), sőt halálos fenyegetéssel számolhatnak (Jel 13:15); akik pedig úgy döntenek, hogy a fenevadat és annak képét imádják, azok magukra vonják a hét utolsó csapást, és végül „a tűznek tavába" vettetnek (Jel 15, 16; 20:14-15).

Mindkét választás szenvedéssel jár, ám a végeredmény eltér egymástól. Akik a Teremtőt imádják, megmenekülnek a sárkány halálos mérgétől, és együtt állnak meg a Báránnyal a Sion hegyén (Jel 14:1; 7:2, 4). Azokra viszont, akik a fenevadat és annak képét imádják, Isten haragja zúdul, meghalnak a szent angyalok és a Bárány színe előtt (Jel 14:9-10; 20:14).

Minden egyes embernek döntenie kell, hogy kit imád. Az egyik abban mutatkozik meg, hogy az ember a hit általi megigazulást választja, mivel az Isten által jóváhagyott istentiszteleti formában vesz részt. A cselekedetek általi megigazulás melletti döntés pedig azzal lesz nyilvánvalóvá, ha valaki az ember által létesített, Isten által azonban tiltott istentiszteleti formában vesz részt, amit a fenevad és annak képe követel. Az imádatnak ezt az utóbbi formáját Isten nem fogadhatja el, mert ez nem Isten parancsait, hanem az emberi parancsokat részesíti előnyben. A megigazulást az emberi cselekedetekben keresi, nem hit által, ami a teremtő, megváltó és újjáteremtő Isten előtti teljes meghódolásból következik.

Ebben az értelemben tehát a harmadik angyal üzenete a hit általi megigazulás üzenete.

Istennek minden egyházban vannak gyermekei, de a maradék egyház által hirdeti azt az üzenetet, amelynek feladata az igazi istentisztelet visszaállítása úgy, hogy kihívja Isten népét a hitehagyásból, és felkészíti Krisztus visszajövetelére. A maradék, felismerve, hogy Isten népének nagy része még nem csatlakozott hozzá, érzi kicsinységét és gyengeségét, amikor igyekszik teljesíteni e komoly feladatot. Tudják, hogy csak Isten kegyelme által végezhetik el a roppant nagy munkát.

Mindannyiunk szívéhez szól Isten sürgető, könyörületes hívása, különösen Krisztus közeli visszajövetelének és a vele való találkozásra készülés fontosságának fényében. „Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűnében, és ne kapjatok az ő csapásaiból; mert az ő bűne az égig hatott, és megemlékezett Isten az ő gonoszságairól." (Jel 18:4-5)

Lábjegyzet
 

1.

 

A tiszta asszonyt körülragyogó nap fényessége (Jel 12:1) különböző magyarázatok szerint az Újszövetség evangéliumának fényét jelképezi, ami erőt és lelki vigaszt adott az őskeresztény egyháznak. A Nap fényét visszatükröző Hold találó jelkép arra, hogy az Ószövetség a keresztre és az eljövendő Messiásra előremutató jövendöléseivel és szertartásaival az evangélium fényét tükrözi. A tizenkét csillagból álló korona az egyház gyökereire utal, amely az Ószövetség korában a tizenkét törzs atyáival indult, az Újszövetség korában pedig a tizenkét apostollal folytatódott.

2.

 

A prófétai idő számításánál használt év-nap elvét már korábban említettük Dániel 9 messiási próféciájával kapcsolatban. Lásd e könyv 4. fejezetét.

3.

 

SDA Bible Commentary, 4. kötet, 835. oldal

4.

 

A pápa megnevezés a késői latin papa, a késői görög papas, „atya", „püspök", a görög pappas, „atya" szóból ered. A pápa „Róma püspöke, a Római Katolikus Egyház feje". (Webster's New Universal Unabridged Dictionary, 2. kiadás) [New York, NY; Simon & Schuster, 1979])

5.

 

A pápaságot olyan egyházkormányzati rendszerként határozhatjuk meg, amely a legfelsőbb tekintélyt a pápára ruházza.

6.

 

Levél, Justinianustól János pápának, idézve János pápa Justinianushoz írt levelében, a Justinianus-féle kódex, I/1, 8. Corpus Juris Civilis, összeállította Paulus Krueger, 12. kiadás) (Berlin, Weidmannsche Verlaglsbuchhandlung, 1959), 2. kötet, 11. oldal; The Civil Law, szerkesztő és fordító S. P. Scott (Cincinnati, OH; Central Trust Comp., 1932), 12. kötet, 11-13. oldal. Vö. Justiniani Novellae (Justinian's New Constitutions), 131. New Constitution, 2. fejezet; Corpus Juris Civilis, összeállította Rudolfus Schoell és Guilelmus Kroll, 7. kiadás, 3. kötet, 665. oldal; Civil Law, 17. kötet, 125. oldal. Lásd még Don Neufeld és Julia Neuffer, szerkesztésében a Seventh-day Adventist Bible Student's Source Book (Washington, D) C.: Review and Herald, 1962), 684-685. oldal

7.

 

Levél Justinianustól Konstantinápolyi Epiphaniosz püspöknek, 533. március 26. Justinianus-féle kódex, I/1, 7, Corpus Juris Civilis, Krueger kiadása, 2. kötet, 8. oldal, idézve: Source Book, 685. oldal

8.

 

Lásd például „Persecution", Encyclopaedia of Religion and Ethics, szerkeszti James Hastings, (New York, NY; Charles Scribner's Sons, 1917), 9. kötet, 749-757. oldal; John Dowling: The History of Romanism: From the Earliest Corruptions of Christianity to the Present Time, 10. kiadás (New York, NY; Edward Walker, 1846), 237-616. oldal

9.

 

Ez a csapás nagyban csökkentette a pápaság tekintélyét, de befolyásának nem vetett véget. Jel 13:3 beszél„a halálos seb" begyógyulásáról, ami utal a pápaság befolyásának felélénkülésére. Az utolsó időben a világ legerősebb vallási hatalma lesz.

10.

 

George Trevor, Rome: From the Fall of the Western Empire (London, The Religious Tract Society, 1868). 439-440. oldal; John Adolphus: The History of France From the Year 1790 to the Peace Concluded at Amiens in 1802 (London: George Kearsey, 1803), 2. kötet, 364-369. oldal. Lásd még Source Book, 701-702. oldal

11.

 

Leroy E. Froom, The Prophetic Faith of Our Fathers (Washington, D. C., Review and Herald, 1948.), 2. kötet, 765-782. oldal

12.

 

Peter Geiermann, The Convert's Catechism of Catholic Doctrine (St. Louis, MO; B. Herder Book Co., 1957), 27-28. oldal

13.

 

I. m., 27. oldal

14.

 

Később a pápai csalhatatlanság tanát arra a feltevésre alapozták, hogy (1) „a csalhatatlanság, mint az isteni egyház tulajdonsága, szükségképpen a főben jut teljességre"; (2) Pétet csalhatatlan volt a hit és az erkölcs tanításában, és (3) a pápa Pétertől vette örökül az isteni egyház sajátosságait. Arra a következtetésre jutottak, hogy amikor ex cathedra szól, „a pápa a hit és az erkölcs csalhatatlan tanítója" (Geiermann, oldal). A latin ex cathedra kifejezés szó szerinti jelentése: „a székből". A pápára vonatkozóan ez a katolikus egyháznak szóló hivatalos kijelentéseit jelöli.

15.

 

A pápaságra vonatkozó állításokról lásd például Lucius Ferraris, „Papa", 2. cikk. Prompta Bibliotheca (Venice; Gaspar Storti, 1772), 6. kötet, 25-29. oldal, idézi Source Book, 680. oldal. A pápaság saját állításaival kapcsolatban lásd például XIII. Leó pápa enciklikája, 1890. január 10. és 1894. június 20. The Great Encyclical Letters of Pope Leo XIII (New York, NY; Benziger Brothers, 1903), 193-194. oldal. Lásd még Source Book, 683-684. oldal

16.

 

Catechism of the Council of Trent for Paris Priests, fordította John A. McHugh és Charles J. Callan (New York, NY, Joseph F. Wagner, Inc. 1958. utánnyomás), 258-259. oldal, lásd még Source Book, 614. oldal.

17.

 

SDA Bible Commentary, 7. kötet, 478. oldal

18.

 

Lásd Council of Trent, Session IV (1546. április 8.); idézi: The Creeds of Christendom, szerkeszti Philip Schaff, 6. jav. kiad. (Grand Rapids, MI; Baker 1983), 2. kötet, 79-83. oldal. Lásd még Source Book, 1041-1043. oldal

19.

 

Froom, Prophetic Faith of our Fathers, 2. kötet, 528-531. oldal

20.

 

Frederic W. Farrar, History of Interpretation (Grand Rapids, MI; Baker, 1979) 358. oldal

21.

 

I. m.

22.

 

Robert M. Grant, A Short History of Interpretation of the Bible (Philadelphia, PA: Fortress Press, 1984) 97. oldal

23.

 

Famar, 361. oldal

24.

 

I. m. 363. oldal

25.

 

Grant, 97. oldal

26.

 

Famar, 365. oldal

27.

 

A maradék eredetéről lásd Froom, Prophetic Faith of Our Fathers, 4. kötet; P. Gerard Damsteegt, Foundations of the Seventh-day Adventist Message and Mission (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1977)

28.

 

Vö. Damsteegt: A Theology of Restoration (A centenáriumi evangélizációs konferencián előadott anyag, Andrews University, 1974. május 4.)

29.

 

Lásd Midrash Rabbah on Canticles, I. 6, 4; Tertullian: Against Marcion, III, 13; Tertullian: Answer to the Jews, 9.

30.

 

Froom, Prophetic Faith of Our Fathers, 2. kötet, 531, 787. oldal

31.

 

SDA Bible Commentary, 7. kötet, 828-831. oldal

32.

 

A katolikus egyház azt állítja, hogy jogában áll megváltoztatni az istentisztelet napját. „K: Melyik a nyugalomnap? V.: A szombat a nyugalomnap. K.: Miért ünneplünk vasárnapot szombat helyett? V: Azért ünneplünk vasárnapot szombat helyett, mert a katolikus egyház az ünnepet szombatról vasárnapra tette át." (Geiermann, 50. oldal) Lásd még Source Book, 886. oldal. Ezt a katekizmust X. Pius pápa 1910. január 25-én „apostoli áldásban" részesítette (i. m.)

[Előző]                                                                       [Fel]                                                 [Következő]

Órarend

 

Péntek 1900 - Istentisztelet-Live

Szombat 800 - Tanítók órája

Szombat 900 - Szombatiskola-Live

Szombat 1100 - Istentisztelet-Live

Szombat 1630 - Istentisztelet-Live

Kedd 1800 - Imaóra

Oldalainkat 86 vendég és 0 tag böngészi

Scroll Up