1104
Címlap  //  Magunkról  //  Hitalapelvek  //  Az úrvacsora

Bibliatanulmányok

Migránsok új hazába

Speranta TV

Hitalapelvek

Adventista.hu

16. Az úrvacsora

 

- Az egyházról szoló tan -

 [Előző]                                                                                                                                                  [Következő]

Az úrvacsora Jézus testének és vérének jelképeiben való részesedés, mely kifejezi Urunkba és Megváltónkba vetett hitünket. Az úrvacsora tapasztalatában Krisztus jelen van, hogy találkozzon népével és erősítse őket. Amikor részt veszünk benne, örömmel hirdetjük az Úr halálát, amíg visszajön. Az úrvacsorára való felkészülés magába foglalja az önvizsgálatot, bűnbánatot és megbánást. A Mester elrendelte a lábmosás szolgálatát, hogy rámutasson a megújult megtisztulásra: fejezzük ki készségünket egymás szolgálatára keresztényi alázatossággal és szeretetben egyesítsük szívünket! Minden hívő keresztény részesülhet úrvacsorában. (1Kor 10:16-17; 11:23-30; Mt 26:17-30; Jel 3:20; Jn 6:48-63; Jn 13:1-17)

Poros lábbal érkeztek a felházba a húsvéti bárány elfogyasztására. Valaki hozott egy kancsó vizet, mosdótálat és törülközőt a szokásos lábmosáshoz, de senki sem akarta elvégezni e szolgai munkát.

Jézus tudta, hogy közeledik a halála, és szomorúan szólt: „Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék; mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, mígnem beteljesedik az Isten országában" (Lk 22:15-16).

A tanítványok egymásra való féltékenysége fájdalommal töltötte el Jézus szívét. Tudta, hogy még mindig azon vitatkoznak, ki lesz a nagyobb Isten országában (Lk 22:24; Mt 18:1; 20:21). A tisztségért való mesterkedésük, a büszkeségük és önteltségük gátolta a tanítványokat abban, hogy megalázkodjanak, és a szolga szerepét vállalva, megmossák egymás lábát. Megtanulják-e valamikor, hogy Isten országában az igazi nagyság az alázatosságban és a szerető szolgálatban fejeződik ki?

„Vacsora közben" (Jn 13:2,4)[1] Jézus csendesen felállt, vette a szolga törülközőjét, vizet öntött a mosdótálba, letérdelt, és] kezdte mosni a tanítványok lábát. A Mester, mint szolga! A tanítványok megértették a ki nem mondott dorgálást, és elszégyellték magukat. Amikor Jézus befejezte a lábmosást, visszatért a helyére, és így szólt:„Azért, ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony, mondom néktek, a szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13:14-17).

Jézus ezután a páskabárány ünnepe helyett bevezette az Ő nagy áldozatára emlékeztető szertartást, az úrvacsorát. Vette a kovásztalan kenyeret, „és hálákat adván, megtöré, és adá a tanítványoknak" ezekkel a szavakkal: „Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Majd vette a hálaadás poharát, és „hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; mert ez az én vérem, az] újszövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára." „Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (lásd Mt 26:26-28; 1Kor 11:24-26; 10:16).

A lábmosás és az úrvacsora alkotja ezt a szertartást. Krisztus rendelte el e szertartás mindkét részét, elősegítve azt, hogy szoros lelki közösségbe jussunk vele.

 

A lábmosás szertartása

A megkívánt szokás az volt, hogy a páskabárány ünnepének megtartásához a kovásztalan kenyér hetének első napja előtt a zsidó családok eltávolítottak minden kovászt - bűnt - az otthonukból (2Móz 12:15, 19-20). Ennek megfelelően a hívőknek meg kell vallaniuk és bánniuk minden bűnt, beleértve a büszkeséget, versengést, féltékenységet, neheztelést, önzést; így válhat a lelkületük alkalmassá arra, hogy ilyen mély közösségre jussanak Krisztussal.

Ezért hozta létre Krisztus a lábmosás szertartását. Nemcsak példát mutatott, de ki is jelentette, hogy ők is ugyanezt cselekedjék, és áldását ígérte nekik. „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket." (Jn 13:17) Ez a szertartás, amely megelőzi az úrvacsorát, betölti azt a célt, hogy „próbálja meg azért az ember magát", és hogy senki ne vegyen „méltatlanul" részt ebben a vacsorában (1Kor 11:27-29).

A szertartás jelentősége Ez a szertartás feltár valamit Krisztus küldetéséből és a résztvevők lelkületéből is.

1. A Krisztus megalázkodásáról való megemlékezés. A lábmosás szertartása emlékeztet a Krisztus testté létele és szolgáló élete általi megalázkodására.[2] Bár az Atyánál mennyei dicsőségben volt része, „önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén" (Fil 2:7).

Isten Fia számára megalázó volt, hogy bár önzetlen szeretetet adott, mégis csupán visszautasítást kapott azok többségétől, akiknek megmentése érdekében jött. Sátán elhatározta, hogy ahol csak teheti, minden alkalommal megszégyeníti Krisztust a földi élete során. Mily megalázó volt az ártatlan számára, hogy bűnözőként keresztre feszítették!

Krisztus élete az önzetlen szolgálat élete volt. Nem azért jött, „hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon" (Mt 20:28). A lábmosás cselekményével megmutatta, hogy az emberek megmentése érdekében minden szolgálatot elvégez, bármilyen alantas legyen is az. Szolgáló és alázatos életével hatott követői lelkére.

Ennek az előkészítő szertartásnak az elrendelésével Krisztus a mások szolgálatára indító gyengédséget és szeretetet akarta felébreszteni a hívőkben. E szertartás jelentőségén elgondolkodókat arra készteti, hogy másokkal alázatosan és együttérzéssel bánjanak. Ha a lábmosásban Krisztus példáját követjük, az Ő szellemében járunk el. „Szeretettel szolgáljatok egymásnak!" (Gal 5:13)

Jóllehet ez a szolgálat alázatot igényel,] de egyáltalán nem lealacsonyító. Ki ne érezné kiváltságnak, ha meghajolhatna Krisztus előtt, és megmoshatná azokat a lábakat, amelyeket keresztre szegeztek! Jézus ezt mondta: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel emez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40).

2. A magasabb rendű megtisztulás jelképe. A lábmosás több volt a láb megtisztításánál. Magasabb rendű megtisztulást - a szív megtisztítását jelképezte. Amikor Péter azt kérte Jézustól, hogy egészen mossa meg, Jézus ezt mondta: „Aki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta" (Jn 13:10).

Aki megfürdött, az tiszta. De a nyitott saruba bújtatott láb csakhamar poros lesz,és újra meg kell mosni. Így volt ez a tanítványoknál is. A keresztség lemosta bűnüket, de Sátán megkísértette őket, és szívükben büszkeséget, féltékenységet és gonoszságot tápláltak. Nem voltak felkészülve arra, hogy Urukkal bensőséges közösségbe lépjenek; sem arra, hogy elfogadják az újszövetséget, amelyet Jézus meg akart kötni velük. Krisztus a lábmosással akarta felkészíteni őket az úrvacsorában való részvételre. Az áruló Júdás kivételével Krisztus megtisztította szívüket az önzéstől és büszkeségtől, és ők szeretetben egyesültek egymással. Jézus önzetlen tette megalázta őket, és ők taníthatóvá váltak.

A tanítványokhoz hasonlóan, amikor befogadtuk Krisztust, és megkeresztelkedtünk, az Ő vére által megtisztultunk, de keresztény életünk során mulasztásokat követünk el. Lábunk poros lesz. Krisztushoz kell fordulnunk újból, hogy megtisztító kegyelme mossa le a szennyet. De nem kell újra megkeresztelkednünk, mert „aki megfürödött, nincs másra szüksége, csak a lábait megmosni" (Jn 13:10).[3] A lábmosás szertartása emlékeztet arra, hogy rendszeresen meg kell tisztulnunk, és hogy teljesen Krisztus vérétől függünk. Maga a lábmosás nem tisztíthat meg a bűntől. Csak Krisztus tisztíthat meg bennünket.

3. Közösség a megbocsátásban. Az úrvacsorán részt vevők között a megbocsátásra való készség jelzi, hogy eredményes volt az e szolgálat által jelképezett megtisztítás. Isten csak akkor bocsát meg nekünk, ha mi is megbocsátunk másoknak. „Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket." (Mt 6:14-15)

Jézus azt mondta: „Néktek is meg kell mosnotok egymás lábait" (Jn 13:14). Egyrészt készséggel kell megmosnunk mások lábát, másrészt készséggel kell engednünk, hogy más megmossa a mi lábunkat. Az utóbbival elismerjük, hogy szükségünk van lelki segítségre.

E szolgálat befejeztével hitünk arról biztosít minket, hogy tiszták vagyunk, mert bűnünkből megmosódtunk. Ki által? Krisztus által. De hittestvéreink azok, akik Krisztus szolgálatának jelképeivel szolgálnak nekünk. E szolgálat tesz bennünket megbocsátó közösséggé.[4]

4. Közösség Krisztussal és hittestvéreinkkel. A lábmosás szertartása szemlélteti, hogy Krisztus „mindvégig" szereti követőit (Jn 13:1). Amikor Péter tiltakozott lábának megmosása ellen, Krisztus így szólt: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám" (8. vers). Ha nincs megtisztítás, Jézussal való közösség sincs. Azok, akik közösségben akarnak maradni Krisztussal, részt vesznek e szertartásban.

Ugyanezen az estén Jézus ezt mondta:„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek" (34. vers). Világos e szertartás üzenete. „Szeretettel szolgáljatok egymásnak!" (Gal 5:13) E szeretettel a szívünkben átengedjük a magasabb helyet felebarátainknak, többre értékelve másokat, mint önmagunkat (Fil 2:3). Ez arra kötelez, hogy szeressük azokat is, akik mások, mint mi. Nem lehet bennünk sem felsőbbrendűség, sem részrehajlás érzése. Életmódunk tükrözi hittestvéreink iránti szeretetünket. Amikor előttük meghajolva megmossuk lábukat, előre örülünk annak, hogy majd velük lehetünk az örökkévalóságon át. Aki ezzel a szertartással követi Krisztus példáját, az megtapasztalja, mit jelent úgy szeretni, ahogy Krisztus szeretett. Az ilyen szeretet eredményes bizonyságtevés lehet.

Egy buddhista szerzetes egyszer arra kért egy misszionáriust, javasoljon olyan jelenetet, amely bemutatja a kereszténységet. Ugyanis néhány művész azt a feladatot kapta, hogy a kolostor egyik termét a világ főbb vallásait ábrázoló freskókkal és domborművekkel díszítse. Rövid gondolkodás után a misszionárius olvasni kezdte János evangéliumának 13. fejezetét. „[A szerzetes] semmit sem szólt, miközben olvastam - idézte fel a hittérítő -, de valami különös,áhítatos csendet és erőt éreztem, ahogy az Ige bemutatta a tanítványok lábát mosó Jézust." Nyilvánosan tenni bármit, ami a lábbal kapcsolatos, a buddhisták szerint sérti az illemszabályokat.

„Amikor befejeztem az olvasást, pillanatnyi csend támadt. A szerzetes hitetlenkedve nézett rám, és így szólt: ‘Azt akarja mondani, hogy az ön vallásának alapítója megmosta tanítványai lábait?'

‘Igen' - válaszoltam. Az általában higgadt, borotvált szemöldökű és fejű ember hold formájú arca összeráncolódott a döbbenettől és csodálkozástól. Megrémült ő is, én is. Többször nagyokat nyeltem. Mindkettőnket magával ragadott a drámai jelenet. Ahogy néztem őt, hitetlenkedő tekintete tiszteletteljes áhítattá változott. Jézus, a kereszténység alapítója megérintette, megmosta a halászok piszkos lábait! Néhány pillanat múlva a szerzetes úrrá lett érzésein,és felállt. ‘Értem már a kereszténység lényegét.'"[5]

A protestánsok ezt a szertartást általában „úrvacsorá"-nak nevezik (1Kor 11:20).Egyéb neve: „az Úr asztala" (1Kor 10:21), „a kenyér megszegése" (ApCsel 20:7), „a kenyérnek megtörése" (ApCsel 2:42)[6], valamint - e szolgálatnak a hálaadással és áldással kapcsolatos vonatkozása miatt - eucharisztia (Mt 26: 26-27; 1Kor 10:16; 11:24).

Az úrvacsorának örömteli alkalomnak kell lennie, nem pedig a szomorúság idejének. Az úrvacsorát megelőző lábmosás lehetőséget nyújt az önvizsgálatra, bűnvallásra, megbékélésre és megbocsátásra. A hívők ezután azzal a biztos tudattal léphetnek különleges közösségbe Urukkal, hogy Jézus vére által megtisztultak. Örömmel járulnak asztalához; nem a kereszt árnyékában, hanem megmentő fényében állnak, készen arra, hogy Krisztus megváltó győzelmét ünnepeljék.

 

Az úrvacsora jelentősége

Az úrvacsora felváltja az ószövetségi idők húsvét ünnepét. Amikor Krisztus, az igazi páskabárány feláldozta életét, a húsvéti bárány jelképe valósággá vált. Maga Krisztus rendelte el halála előtt a páskabárány ünnepe helyébe az úrvacsorát, az újszövetség kötelékében élő lelki Izrael nagy ünnepét. Tehát az úrvacsora jelképeinek gyökerei a páskabárány ünnepéhez nyúlnak vissza.

1. A bűntől való szabadulás emlékünnepe. Ahogy a páskabárány ünnepe emlékeztette Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásra, az úrvacsora a lelki Egyiptomból, a bűn rabszolgaságából való szabadulásra emlékeztet.

A szemöldökfára és az ajtófélfára hintett vér - a páskabárány vére - megóvta a ház lakóit a haláltól, a bárány húsából készített táplálék pedig erőt adott nekik az Egyiptomból való meneküléshez (2Móz 12:3-8). Ugyanígy, Krisztus áldozata szabadulást hoz a halálból; a hívők szabadulást nyernek] a Krisztus testében és vérében való részesedés által (Jn 6:54). Az úrvacsora azt hirdeti, hogy Krisztus kereszthalála szabadulást, megbocsátást, örök életet szerzett a számunkra.

Jézus ezt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (1Kor 11:24). Ez a szertartás Krisztus engesztelő áldozatának helyettesítő voltára helyezi a hangsúlyt. „Ez az én testem - mondta Jézus -, mely tiérettetek megtöretik" (1Kor 11:24; vö. Ésa 53:4-12). A kereszten az Ártatlan helyettesítette a bűnöst, az Igaz a gonoszt. Ez a nagylelkű cselekedet teljesítette a törvény követelményét: a halálbüntetést; megbocsátást, békességet és üdvbizonyosságot adva a bűnbánó bűnösnek. A kereszt elvette kárhoztatásunkat, nekünk nyújtva Krisztus igazságának palástját és a bűn feletti győzelemhez szükséges erőt.

a) A kenyér és a szőlő. Jézus sok hasonlatot használt, hogy általuk különböző igazságot tanítson önmagáról. Ezt mondta:„Én vagyok a juhoknak ajtaja" (Jn 10:7),„Én vagyok az út" (Jn 14:6), „Én vagyok az igazi szőlőtő" (Jn 15:1), és „Én vagyok az életnek... kenyere" (Jn 6;35). Egyik kifejezést sem érthetjük szó szerint, mert Jézus nincs jelen minden ajtóban, útban vagy borban. Ezek a kifejezések mélyebb igazságot jelképeznek.

Az ötezer ember csodálatos táplálásakor Jézus kinyilatkoztatta testének és vérének mélyebb jelentőségét. Mint igazi kenyér, ezt mondta: „Nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret.

Mert az az Istennek kenyere, amely a Mennyből száll alá, és életet ád a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha" (Jn 6:32-35). Jézus felkínálta testét és vérét, hogy kielégítse éhségünket és szomjúságunkat, legnagyobb szükségleteinket és vágyainkat (Jn 6:50-54).

A Jézus által elfogyasztott húsvéti kenyér kovásztalan volt, a szőlő termése pedig erjedetlen.[7] A kovászt (élesztőt) - amely erjedésével megkeleszti a kenyeret - a bűn jelképének tartották (1Kor 5:7-8), és ezért a kovász alkalmatlan volt „a hibátlan és szeplőtlen bárány" ábrázolására (1Pt 1:19).[8] Csak kovásztalan vagy „erjedetlen" kenyér jelképezhette Krisztus bűntelen testét. Hasonlóképpen, csak a szőlő romlatlan gyümölcse - az erjedetlen bor - jelképezheti az üdvözítő megtisztító vérének tökéletességét.[9]

b) Evés és ivás. „Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az Ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon." (Jn 6:53-54)

„Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet" - jelképes kifejezés; az Isten Igéjének elvei szerinti átalakulást jelképezi. A hívő az Ige által lép közösségbe a Mennyel, és nyer erőt ahhoz, hogy lelki életet éljen. Krisztus ezt mondja: „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6:63). „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik.." (Mt 4:4)

A hívők Krisztusból, az élet kenyeréből táplálkoznak, amikor az élet Igéjét - a Bibliát - olvassák vagy hallgatják. Ebből az Igéből árad Krisztus éltető ereje. Az úrvacsora által is részesülünk Krisztusból, Igéjét a Szentlélek beépíti az életünkbe. Ezért minden úrvacsorát az Ige prédikálása kíséri.

Mivel Krisztus engesztelő áldozatának áldásait hit által magunkévá tesszük, ezért az úrvacsora sokkal több, mint egyszerű emlékünnep. Az úrvacsorában való részesülésünk azt jelenti, hogy Krisztus fenntartó hatalma új erővel és örömmel tölt el bennünket. Röviden: ez a jelkép azt mutatja, hogy „lelki életünk ugyanúgy Krisztustól függ, ahogy fizikai életünk az ételtől és italtól".[10]

Az úrvacsora alatt „megáldjuk" a poharat (1Kor 10:16). Ez azt jelenti, hogy miként Krisztus „hálákat" adott a pohárért (Mt 26:27), mi hálát mondunk Jézus véréért.

2. Testületi közösség Krisztussal. A küzdelemmel és viszállyal teli világban e szertartásban való gyülekezeti részvételünk hozzájárul az egyház egységéhez és szilárdságához, bizonyságot téve a Krisztussal és egymással való közösségünkről. Pál ezt mondta: „A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk" (1Kor 10:16-17).

„Ez utalás arra a tényre, hogy a sok darabra tört úrvacsorai kenyeret a hívők megeszik; és ahogy minden darab ugyanabból a kenyérből való, így az úrvacsorában részesülő minden hívő egyesül Krisztusban, akinek megtört testét jelképezi a megtört kenyér. A keresztények azzal, hogy közösen részt vesznek ebben a szertartásban, nyilvánosan tanúsítják, hogy egységben vannak, és ahhoz a nagy családhoz tartoznak, amelynek feje Krisztus."[11]

Minden gyülekezeti tagnak részt kell vennie ebben a szent szertartásban, mert Krisztus a Szentlélek által „találkozik népével, és megerősíti jelenlétével. Még ha méltatlan szívek és kezek osztják is szét a szent jegyeket, Krisztus akkor is ott van, hogy szolgáljon gyermekeinek.

Isten gazdagon megáldja mindazokat, akik a Krisztusba vetett hittel járulnak az Úr asztalához. Mindazok, akik mellőzik a mennyei kiváltságnak eme alkalmait, nagy veszteséget szenvednek. Joggal mondható el róluk: „Nem vagytok mindnyájan tiszták."[12]

Az Úr asztalánál tapasztaljuk meg a legerősebben és legmélyebben a közösség érzetét. Itt közös talajon találkozunk; leomlanak a bennünket egymástól elválasztó korlátok. Itt felismerjük, hogy míg a társadalomban sok minden elválaszt bennünket, Krisztusban megvan minden, ami szükséges az egyesítésünkhöz. Jézus a poharat kínálva tanítványainak, rájuk bízta az új szövetséget. Így szólt: „Igyatok ebből mindnyájan; mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnnek bocsánatára" (Mt 26:27-28; vö. Lk 22:20). Ahogy a régi szövetséget megerősítette az áldozatok vére (2Móz 24:8), az újszövetséget Krisztus vére pecsételte meg. E szertartás alkalmával a hívők megújítják Uruknak tett hűségfogadalmukat, újból elismerve, hogy részesei annak a csodálatos egyezségnek, amely által Jézusban Isten közösségre lép az emberiséggel. E szövetség részeiként van mit ünnepelniük. Tehát az úrvacsora egyrészt megemlékezés, másrészt hálaadás a kegyelem örökkévaló szövetségének megpecsételéséért. A kapott áldások arányban állnak a résztvevők hitével.

3. A második advent váradalma. „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend." (1Kor 11:26) Az úrvacsora átfogja a Golgota és a második advent közötti időszakaszt. Összekapcsolja a keresztet a Mennyel. Egybekapcsolja a „megtörténtet" és a „bekövetkezendőket",ami az Újtestamentum világnézetének lényege. Összefogja a Megváltó áldozatát és második eljövetelét, a felkínált üdvösséget és a megvalósult üdvösséget. Azt hirdeti, hogy Krisztus addig is jelen van a Lélek által, amíg eljön láthatóan.

Krisztus próféciát mondott, amikor azt ígérte, hogy „mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában" (Mt 26:29). Hitünket arra a jövőbeli úrvacsorára irányítja,] amelyet Megváltónkkal fogunk ünnepelni az Ő országában. Ez a nagy ünnep „a Bárány menyegzőjének vacsorája" (Jel 19:9).

Az erre az eseményre való felkészüléssel kapcsolatban Krisztus így oktat: „Legyen a ti derekatok felövezve, és szövétneketek meggyújtva; ti meg hasonlók az olyan emberekhez, akik az ő urukat várják, mikor jő meg a menyegzőről, hogy mihelyt megjő, és zörget, azonnal megnyissák néki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor hazamegy, vigyázva talál; bizony, mondom néktek, hogy felövezve magát, leülteti azokat, és előjővén, szolgál nékik" (Lk 12:35-37).

Krisztus és követői az ünnepi asztal körégyülekeznek, és Ő fogja az úrvacsorát kiosztani, ahogy annak idején Jeruzsálemben. Oly sokáig várt erre az alkalomra, és most minden készen van. Felkel trónjáról, és megkezdi szolgálatát. Csodálat tölt el mindenkit. Teljesen érdemtelennek érzik magukat arra a megtiszteltetésre, hogy Krisztus szolgáljon nekik. Tiltakoznak, ezt mondva: „Hadd szolgáljunk mi!" De Krisztus leülteti őket, és csendesen tovább szolgál.

„Krisztus a Földön valóban soha nem volt nagyobb, mint az úrvacsora emlékezetes eseményén, amikor megalázva magát, betöltötte a szolga szerepét. Krisztus a Mennyben akkor lesz a legnagyobb, amikor szentjeinek szolgál."[13] Ez a váradalmunk tetőpontja. Az úrvacsora erre az elkövetkező dicsőség örömére irányítja tekintetünket; amikor Krisztussal személyes közösségben leszünk örökkévaló országában.

 

Az úrvacsorában való részvétel feltételei

Két fontos szertartás szolgálja a keresztény hitéletét: a keresztség és az úrvacsora. Az előbbi az egyházba vezető kapu, az utóbbi a tagok javát szolgálja.[14] Jézus csak hitvalló követőinek osztott úrvacsorát. Ezért az úrvacsorát a hívő keresztények számára rendelte el. Gyermekek nem szoktak részt venni ebben a szertartásban, hacsak nincsenek megkeresztelve.[15]

A Biblia arra tanítja a hívőket, hogy az Urat megillető tisztelettel végezzék ezt a szertartást, mert „aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen" (1Kor 11:27). A „méltatlanul" jelentheti „vagy a nem odavaló viselkedést (lásd a 21.verset), vagy a Krisztus engesztelő áldozatában való élő, cselekvő hit hiányát".[16]

Az ilyen magatartás tiszteletlenség az Úrral szemben, és a Megváltó megtagadásának tekinthető; azok bűnében való osztozásnak, akik őt keresztre feszítették.

Isten nemtetszését vonja magára az, aki méltatlanul vesz részt az úrvacsorában. „Aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának", mert „nem becsüli meg az Úrnak testét" (1Kor 11:29); nem tesz különbséget a mindennapi étel és a Krisztus engesztelő halálát jelképező szent jegyek között. „Ne tartsák a hívők ezt a szertartást pusztán egy történelmi esemény emlékünnepének. Ezt is jelentheti, de sokkal több ennél; emlékeztet arra, hogy mibe került a bűn Istennek, és hogy mivel tartozik az ember a Megváltónak. Ennek a szertartásnak ébren kell tartania a hívőkben azt a tudatot, hogy kötelességük nyilvánosan bizonyságot tenni az Isten Fiának engesztelő halálába vetett hitükről."[17]

Ezekhez az intésekhez kapcsolva, Pál azt tanácsolja a hívőnek, hogy „próbálja meg... magát", mielőtt részt venne az úrvacsorában (1Kor 11:28). Imádkozva vizsgálja meg keresztényi életét, vallja meg bűntetteit, és állítsa helyre megromlott kapcsolatait.

Az adventista úttörők története tanúsítja, milyen áldást tud nyújtani az ilyen önvizsgálat. „Amikor még kevesen voltunk, e szertartások gyakorlását nagyon hasznos alkalommá tettük. Az úrvacsora előtti pénteken minden gyülekezeti tag igyekezett eltávolítani mindazt, ami elválaszthatta testvéreitől és Istentől. Gondosan megvizsgáltuk a szívünket; buzgón imádkoztunk azért, hogy Isten mutasson rá rejtett bűneinkre; megvallottuk, ha becsaptunk valakit, bevallottuk meggondolatlan szavainkat, dédelgetett bűnünket. Az Úr közel volt hozzánk, és mi nagy erőt és bátorítást nyertünk."[18]

Ez az önvizsgálat személyes feladat. Más nem végezheti el helyettünk, mert ki tud olvasni a szívben, vagy ki tudja megkülönböztetni a konkolyt a búzától? Krisztus, a mi példaképünk, nem zár ki senkit sem az úrvacsorából. Bár a nyilvános bűn kizár a részvételből (1Kor 5:11), Jézus együtt evett Júdással, aki látszólag Krisztus hitvalló követője, de szívében tolvaj és áruló volt.

Mi teszi tehát a hívőt alkalmassá az úrvacsorában való részvételre'? A szív állapota, a Krisztusnak való teljes odaszentelődés és az áldozatába vetett hit, nem pedig valamelyik egyházhoz való tartozás. Következésképpen bármilyen egyházhoz tartozó hívő keresztény részt vehet az úrvacsorában. Mindenkit hívunk, hogy vegyen részt gyakran az Újszövetségnek ebben a nagy ünnepében, és részvétele által tegyen bizonyságot arról, hogy elfogadta Krisztust személyes Megváltójának.[19]

 

Lábjegyzet

1.

 

Lásd Robert Odom, „The First Celebration of the Ordinance of the Lord's House", Ministry, 1953. január; 20. oldal; White: Jézus élete, 548-552. oldal

2.

 

I. m., 555-556. oldal

3.

 

A keresztség és az úrvacsora összefügg egymással. A keresztség megelőzi a gyülekezeti tagságot, a lábmosás pedig azoknak szól, akik már gyülekezeti tagok. E szertartás alatt gondolkozzunk el keresztségi fogadalmunkról.

4.

 

Lásd C. Mervyn Maxwell, „A Fellowship of Forgiveness", Review and Herald, 1961. június 29., 6-7. oldal

5.

 

Jon Dybdahl, Missions; A Two-Way Street (Boise, ID; Pacific Press, 1986), 28. oldal

6.

 

Jóllehet az ApCsel 20:7 szavait általában az úrvacsorával hozzuk összefüggésbe, de nemcsak erre a szertartásra vonatkoznak. Lk 24:35-ben közönséges, mindennapi étkezést jelent.

7.

 

Abból a feltevésből kiindulva, hogy a bibliai időkben a meleg éghajlatú Izráelben nem lehetett a szőlő levét hosszú ideig - az őszi szüreteléstől tavaszig, a húsvétig - eltartani, természetesnek veszik, hogy a zsidók erjedt borral ünnepelték a húsvétot. Ez a feltevés azonban alaptalan. Az ősi világban a gyümölcslevet különböző módszerekkel gyakran hosszú ideig erjedetlen állapotban eltartották. Az egyik mód az volt, hogy a levet forralással sziruppá koncentrálták. Hideg helyen tárolva, ez a koncentrátum nem erjedt meg, és vízzel egyszerűen felhígítva alkoholmentes „édes bor" lett belőle. Lásd William Patton, Bible Wines-Laws of Fermentation (Oklahoma City, OK; Sane Press, év nélkül), 24-41. oldal; lásd szintén C. A. Christoforides, „More on Unfermented Wine", Ministry, 1955. április, 34. oldal; Lael O. Caesar, „The Meaning of Jajin in the Old Testament" (Kiadatlan bölcsészdoktori tézis, Andrews University, 1986), 74-77. oldal; White: Jézus élete, 560. oldal. A húsvéti bort mazsolából is lehetett készíteni. (F. C. Gilbert, Practical Lessons From the Experience of Israel for the Church of Today [Nashville, TN; Southern Publ. Assn. 1972-es kiad.], 240-241. oldal).

8.

 

Ebben a megvilágításban nem jelentéktelen, hogy Krisztus nem a szokásos szót használja a borra (görögül oinos), hanem azt mondja, hogy „a szőlőtőnek gyümölcse" (Mk 14:25). Míg az oinos jelentheti a bort erjedt és erjedetlen állapotában is, a szőlőtő gyümölcse a tiszta szőlőlét jelenti. A szőlőlé Krisztus vérének megfelelő jelképe, aki önmagát „az igazi szőlőtőnek" nevezi (Jn 15:1).

9.

 

Az élesztő is megerjesztheti a szőlőlét. A rovarok által levegőbe kerülő élesztő spórák a szőlő héjának viaszos hártyájához tapadnak. Amikor a szőlőt összezúzzák, a spórák belekeverednek a lébe. Szobahőmérsékleten az élesztősejtek gyorsan szaporodnak, és megerjesztik a bort (lásd Martin S. Peterson, Arnold H. Johnson szerk., Encyclopedia of Food Technology [Westport, C.: Avi Publishing Co., 1974], 2/61-69. oldal; i. m., Encyclopedia of Food Science [Westport, CT; Avi Publishing Co., 1978], 3/878. oldal).

10.

 

R. Rice, Reign of God, 303. oldal

11.

 

SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6/746. oldal

12.

 

White:Jézus élete, 564. oldal; vö. 568. oldal

13.

 

M. L. Andreasen, „The Ordinances of the Lord's House", Ministry, 1947. január; 44., 46. oldal 14. Vö. White, Evangelism (Washington, D. C.; Review and Herald, 1946), 273. oldal

14.

 

Lásd például Frank Holbrook, „For Members Only?"Ministry, 1987. február, 13. oldal

15.

 

I. m.

16.

 

SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6/765. oldal

17.

 

I. m.

18.

 

White, Evangelism, 274. oldal, vö. SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6/765 oldal

19.

 

A Biblia nem határozza meg, hogy milyen gyakran kell úrvacsorát tartani (lásd 1Kor 11:25-26). Az adventisták több protestáns egyház gyakorlatát követve, évenként négyszer gyakorolják ezt a szertartást. „Az első adventisták azért döntöttek az úrvacsora negyedévenkénti megtartása mellett, mert úgy érezték, hogy e szolgálat gyakrabban való gyakorlása a szertartás formaivá válásának és komolysága elvesztésének veszélyével fenyegetne." Ez a döntés a túl gyakran és túl ritkán - mint pl. egyszer egy évben - való megtartás közötti közbülső megoldásnak bizonyult (W. E-Read, „Frequency of the Lord's Supper", Ministry, 1955. április, 43. oldal).

 

[Előző]                                                                 [Fel]                                                         [Következő]

Órarend

 

Péntek 1900 - Istentisztelet-Live

Szombat 800 - Tanítók órája

Szombat 900 - Szombatiskola-Live

Szombat 1100 - Istentisztelet-Live

Szombat 1700 - Istentisztelet-Live

Kedd 1800 - Imaóra

Oldalainkat 16 vendég és 0 tag böngészi

Scroll Up