1404
Címlap  //  Magunkról  //  Hitalapelvek  //  Az egyház

Bibliatanulmányok

Migránsok új hazába

Speranta TV

Hitalapelvek

Adventista.hu

12. Az egyház

 

- Az egyházról szoló tan -

 

[Előző]                                                                                                                                [Következő]

Az egyház a hívők közössége, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják. Az Ótestamentom korában élő nép lelki utódaiként Isten minket is a világból hívott ki. Imádkozásra, a közösségvállalásra, az Ige meghallására, az úrvacsora ünneplésére, az egész emberiség szolgálatára és az evangélium egész világon való hirdetésére léptünk közösségre egymással. Az egyház megbízatását Krisztustól - a testet öltött Igétől - és a Szentírásból - az írott Igéből - kapta. Az egyház Isten családja: Őáltala elfogadott gyermekek, akik a megújított szövetség szerint élnek. Az egyház Krisztus teste, a hit közössége, amelynek maga Krisztus a feje. Az egyház a menyasszony, akiért Krisztus meghalt, hogy megtisztítsa és megszentelje. Diadalmas visszatértekor dicsőséges egyházat állít maga elé, minden korok hűségeseit, vérén megváltottakat, akiken nincs szeplő vagy sömörgőzés, hanem szentek és feddhetetlenek. (1Móz 12:3; ApCsel 7:38; Ef 4:11–15; 3:8–11; Mt 28:19–20; 16:13–20; 18:18; Ef 2:19–22; 1:22–23; 5:23–27; Kol 1:17–18)

Az idős ember haragra gerjedve sújtott botjával a sziklára, majd újból rácsapott, miközben ezt kiáltotta: „Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet?" (4Móz 20:10).

Forrás tört fel a sziklából, így megkapta Izrael azt, amire szüksége volt. Ám Mózes bűnt követett el, mert úgy beszélt, mintha ő adta volna a vizet, és nem a Sziklának tulajdonította az ajándékot. E bűne miatt nem léphetett be az Ígéret Földjére (lásd 4Móz 20:7–12).

Ez a Szikla Krisztus volt, az az alap, amelyre Isten állította népét, mind egyénileg, mind testületileg. Ez a kép az egész Szentírásban megtalálható.

Mózes utolsó beszédében - talán erre az esetre utalva - a szikla hasonlatával akarta bemutatni, milyen szilárd és megbízható Isten: „Magasztaljátok Istenünket! Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden útja igazság! Hűséges Isten, és nem csalárd;igaz és egyenes Ő" (5Móz 32:3–4).

Évszázadokkal később Dávid szavai ugyanezt a gondolatot visszhangozzák, hogy a Megváltó olyan, mint a kőszikla: „Istennél van szabadulásom és dicsőségem; az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van" (Zsolt 62:8).

Ésaiás is ezzel a képpel mutatta be az eljövendő Messiást: „Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal" (Ésa 28:16).

Péter tanúsította, hogy ez a jövendölés Krisztusban teljesedett be, aki nem hétköznapi, hanem „élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kő" (1Pt 2:4). Pál azt mondta róla, hogy Ő az egyetlen biztos fundamentum: „Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, amely Jézus Krisztus" (1Kor 3:11). Utalt a sziklára, amelyre Mózes rásújtott. „És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követi vala őket; e kőszikla pedig Krisztus volt." (1Kor 10:4)

Jézus Krisztus is közvetlenül alkalmazta ezt a képet, amikor kijelentette: „Ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat" (Mt 16:18). A keresztény egyházat önmagára, az élő Sziklára alapozta.

Saját testét kellett feláldoznia a világ bűnéért, ami a Sziklát sújtotta. Semmi sem győzheti le az általa biztosított szilárd alapon álló egyházat. E Sziklából gyógyító víz fakad a népeknek (vö. Ez 47:1–12; Jn 7:37–38; Jel 22:1–5).

Milyen törékeny, milyen gyenge volt az egyház, amikor Krisztus ezt a kijelentést tette! Mindössze néhány megfáradt, kétkedő, önjelölt tanítványból, egy pár asszonyból és az ingatag tömegből állt, amely azonnal szétszéledt, amikor a Sziklát csapás érte. Az egyház azonban nem gyarló emberi bölcsességre és találékonyságra épült, hanem a korok Sziklájára. Az idő majd bebizonyítja: semmi sem pusztíthatja el egyházát, és nem térítheti el küldetésétől, hogy Istent dicsőítse, és az embereket a Megváltóhoz vezesse (vö. ApCsel 4:12–13, 20–33).

 

Az „egyház" bibliai jelentése

A Szentírásban az egyház szó a görög ekklészia, amelynek jelentése „kihívás".Általában ezt a kifejezést használták mindenféle elrendelt összejövetelre, amire összehívták az embereket.

A Septuaginta - a héber Ószövetség görög fordítása, amit Jézus korában széles körben használtak - az „ekklészia" szóval fordította a héber „qáhal"-t, ami összejövetelt, gyűlést, gyülekezetet jelent (5Móz 9:10; 18:16; 1Sám 17:47; 1Kir 8:14; 1Krón 13:2).[1]

Az Újszövetség még tágabb értelemben használta ezt a kifejezést. Figyeljük meg, hogyan fordul elő az ekklészia (gyülekezet, egyház) szó az Újszövetségben! (1) Külön helyen istentiszteletre összegyűlt hívők (1Kor 11:18; 14:19, 28); (2) egy helyen élő hívők (1Kor 16:1; Gal 1:2; 1Thessz 2:14);(3) hívők csoportja valakinek az otthonában (1Kor 16:19; Kol 4:15; Fil 2); (4) gyülekezetek csoportja egy adott földrajzi területen (ApCsel 9:31);[2] (5) hívők teljes közössége az egész világon (Mt 16:18; 1Kor 10:32; 12:28; vö. Ef 4:11–16); (6) a hűséges mennyei és földi teremtmények összessége (Ef 1:20–22; vö. Fil 2:9–11).

 

Az egyház természete

A Biblia úgy mutatja be az egyházat, mint amit Isten alapított, és „Isten anyaszentegyházának", „Isten gyülekezetének" nevezi (ApCsel 20:28; 1Kor 1:2). Jézus isteni tekintéllyel ruházta fel (Mt 18:17-18). Úgy érthetjük meg a keresztény egyház természetét, ha megnézzük ószövetségi gyökereit és azt a számos hasonlatot, amit az Újszövetség alkalmaz rá.

A keresztény egyház gyökerei. Az Ószövetség úgy mutatja be az egyházat, mint Isten népének szervezett gyülekezetét. A kezdetektől fogva az istenfélő családok,Ádám, Sét, Nóé, Sém és Ábrahám leszármazottai őrizték Isten igazságát. E családokat, ahol az apa töltötte be a papi tisztet, kisgyülekezeteknek is tekinthetjük. Ábrahámnak Isten gazdag ígéreteket adott, ami által Istennek ez a háza népe fokozatosan néppé növekedett. Izrael küldetése egyszerűen az Ábrahámnak adott feladat folytatása volt; minden nemzet számára áldásként élni (1Móz 12:1–3) és Isten szeretetét bemutatni a világnak.

Az Egyiptomból kivezetett népet a Biblia így nevezi: „a gyülekezet... a pusztában" (ApCsel 7:38). Tagjait Isten így tekintette: „papok birodalma és szent nép" (2Móz 19:6), Isten szent népe (5Móz 28:9; vö. 3Móz 26:12), egyháza.

Isten Palesztinában, a világ fő kultúrközpontjában helyezte el őket, három nagykontinens: Európa, Ázsia és Afrika találkozási pontján. Az volt a terve, hogy itt a zsidók más népek „szolgái" legyenek, azaz közvetítsék hívását a többi népnek, amely így, mint Isten népének újabb tagja, csatlakozhat hozzájuk. Röviden, Isten kihívta őket, hogy behívják a népeket (Ésa 56:7). Az volt a vágya, hogy Izrael által létrehozza a Földön a legnagyobb egyházat - olyan gyülekezetet, ahová a világ minden népének képviselői összegyűlnek az igaz Istent imádni, róla hallani, majd visszatérni saját népükhöz az üdvösség üzenetével.

Annak ellenére, hogy Isten folyamatosan gondot viselt népére, Izrael bálványimádásba keveredett, elkülönült a környező népektől, nemzeti öntudat és gőg, önzés jellemezte magatartását. Isten népe nem töltötte be küldetését.

Jézusban Izrael vízválasztóhoz érkezett. Isten népe olyan Messiást várt, aki megszabadítja népüket, nem pedig olyat, aki saját maguktól szabadítja meg őket. A kereszten nyilvánvalóvá lett Izrael lelki csődje. Krisztus megfeszítésével külső bizonyítékát adták belső romlottságuknak. „Nem királyunk van, hanem császárunk!" (Jn 19:15) Ezzel a felkiáltással utasították el, hogy Isten uralkodjon felettük.

A kereszten két ellentétes küldetés tetőzött: az egyik a tévútra tért egyházé, azé, amely annyira csak önmaga körül forgott, hogy vakon ment el éppen amellett, aki létrehívta; a másik pedig Krisztusé, aki az emberek iránti szeretetből a helyettük való pusztulást vállalta, hogy örök életet adjon nekik.

A kereszt Krisztus küldetésének végét, Krisztus feltámadása pedig a keresztény egyház küldetésének kezdetét jelentette: a Krisztus vére általi üdvösség evangéliumának hirdetését. Küldetését vesztve, a zsidóság egy nép lett csupán a többi között, többé nem Isten egyháza. Helyettük Isten új népet, új egyházat alapított, amely továbbviszi a tőle kapott küldetést a világban (Mt 21:41, 43).

Az újszövetségi egyház szoros kapcsolatban áll az ókori Izrael hitközösségével.[3] Zsidókból és pogányokból lett, és a Jézus Krisztusban hívő keresztények alkotják. Tehát az igazi Izrael soraiba tartoznak mindazok, akik elfogadják Krisztust (lásd Gal 3:26–29). Pál a különféle népek új, szerves kapcsolatát két fa képével szemlélteti - a szelíd és a vad olajfa Izraelt és a pogányokat jelképezi. A zsidók, akik nem fogadják el Krisztust, már nem számítanak többé Isten gyermekeinek (Róm 9:6-8). A szelíd olajfáról letöretett ágak jelképezik őket, de a Krisztust elfogadó zsidók megmaradnak a fán.

A Krisztust elfogadó pogányokat Pál a szelíd olajfába beoltott vad ágakkal jelképezi (Róm 11:17–25). Arra tanította a pogányokból kereszténnyé lett hivőket, hogy tiszteljék az Isten kiválasztott eszközeitől kapott örökséget: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged" (Róm 11:16–18).

Az újszövetségi egyház jelentős mértékben eltér az ószövetségitől. Az apostoli egyház Izrael népétől független, különálló szervezet lett. Átlépte a nemzeti határokat, és ez egyetemes jelleget adott az egyháznak. Nemzeti egyházból missziós egyházzá lett, és létezésének célja az volt, hogy végrehajtsa Isten eredeti tervét, amelyet alapítója, Jézus Krisztus isteni parancsban újból megfogalmazott. „Tegyetek tanítványokká minden népet." (Mt 28:19)

Az egyház bemutatása különböző hasonlatokkal. Az újszövetségi egyház hasonlatokkal történő bemutatása rávilágít az egyház természetére.

1. Az egyház mint test. A test hasonlata az egyház egységét és az egész test, minden tag működési kapcsolatát hangsúlyozza. A kereszt megbékéltet minden hívőt „Istennel... egy testben" (Ef 2:16). A Szentlélek által „mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg" (1Kor 12:13). Az egyház nem kevesebb, mint Krisztus teste (Ef 1:23). Ez az a szervezet, amely által Krisztus saját teljességében részesít. A hívők az ő testének tagjai (Ef 5:30). Következésképp hatalma és kegyelme által Ő ad lelki életet minden igaz hívőnek. Krisztus „feje a testnek" (Kol 1:18), „feje az egyháznak" (Ef 5:23).

Isten nagy szeretetéből egyházi teste minden tagjának legalább egy lelki ajándékot adott, ami képessé teszi egy fontos feladat elvégzésére. Az emberi testben is minden szerv működése fontos, így az egyház küldetésének sikeres végzése is attól függ, hogyan működik minden tag, aki lelki ajándékokban részesült. Mit ér a test szív nélkül, és mennyivel kevesebbet tud elvégezni szem vagy láb nélkül? Ha a tagok nem kamatoztatják ajándékaikat, az egyház halott, vak vagy legalábbis rokkant lesz. Ám ezek a rendkívüli, Istentől rendelt ajándékok mégsem öncélúak (lásd e könyv 16. fejezetét).

2. Az egyház mint templom. Az egyház „Isten épülete", „Isten temploma", amelyben a Szentlélek lakozik. Jézus Krisztus az alapja, „szegletköve" (1Kor 3:9–16; Ef 2:20). Ez a templom nem holt szerkezet, mert erőteljesen fejlődik. Mivel Krisztus az „élő kő", Péter azt mondta a hivőknek, „ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá" (1Pt 2:4–6).

Az épület még nem készült el. Folyamatosan új, élő köveket illesztenek a templomhoz, „akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által" (Ef 2:22). Pál biztatja a hívőket, használják a legjobb építőanyagokat e templomhoz, hogy kiállja az ítélet napjának tűzpróbáját (1Kor 3:12–15).

A templom hasonlata hangsúlyozza mind a helyi gyülekezet, mind az egyház egészének szentségét. Isten temploma szent, mondta Pál. „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten..." (1Kor 3:17/a). Az egyház természetével ellentétes a hitetlenekkel való szoros szövetség, amit kerülnie kell, jegyezte meg Pál. „Mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak?... Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal?" (2Kor 6:14–16) (Tanácsa egyaránt vonatkozik az üzleti és a házassági kapcsolatra.) Nagy tiszteletnek kell öveznie az egyházat, mert Isten is rendkívül nagy becsben tartja.

3. Az egyház mint menyasszony. Az egyház mint menyasszony, az Úr pedig mint vőlegény jelenik meg itt. Az Úr ünnepélyesen fogadta: „Eljegyezlek téged magamnak örökre, éspedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el"(Hós 2:18). Ismételten megerősítette: „Én férjetekké lettem néktek" (Jer 3:14).

Pál ugyanezt a képet használta: „mint szeplőtlen szüzet" állítalak „Krisztus elé" (2Kor 11:2). Krisztus szeretete az egyház iránt olyan mély és erős, hogy „Önmagát adta azért" (Ef 5:25). Azért hozta meg az áldozatot, „hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével, az ige által" (Ef 5:26).

Isten Igéje igazságának megszentelő hatása (Jn 17:17) és a keresztség megtisztítása által Krisztus meg tudja tisztítani az egyház tagjait, elveszi szennyes ruháikat, majd felöltözteti őket tökéletes igazságának palástjába. Így fel tudja készíteni az egyházat, hogy az menyasszonya legyen - „hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:27). Az egyház egészen Krisztus visszajöveteléig nem látható teljes dicsőségében és ragyogásában.

4. Az egyház mint mennyei Jeruzsálem. A Szentírás Jeruzsálem városát Sionnak nevezi. Ott lakozik Isten a népével (Zsolt 9:12); Sionból jön a szabadítás (Zsolt 14:7; 53:7). Istennek az volt a terve, hogy ez a város legyen „az egész Föld öröme" (Zsolt 48:3).

Az Újszövetség az egyházat „mennyei Jeruzsálemnek" tekinti, ami a földi Jeruzsálem párja (Gal 4:26 - új prot. ford.). Lakóinak országa „a mennyekben van" (Fil 3:20). Ők „az ígéretnek gyermekei", „lélek szerint" születtek, akik élvezik Krisztustól kapott szabadságukat (Gal 4:28–29; 5:1). E város polgárai már nem szolgasorban élnek, hogy „a törvény által" akarjanak „megigazulni" (Gal 4:22, 26, 31; 5:4). „A Lélek által hitből" várják „az igazság reménységét". Felismerik, hogy Krisztus Jézusban „a szeretet által munkálkodó hit" az, amivel polgárjogot nyernek (Gal 5:5–6). E dicsőséges társaság tagjai Sion hegyéhez járultak, „és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben" (Zsid 12:22–23).

5. Az egyház mint család. Az egyházat a Mennyen és a Földön családnak tekintik (Ef 3:15). Két hasonlattal írja le a Biblia, hogyan csatlakoznak az emberek e családhoz: örökbe fogadás révén (Róm 8:14–16; Ef 1:4–6) és újjászületés által (Jn 3:8). Az újonnan megkereszteltek a Krisztusba vetett hit által nem szolgák többé, hanem a mennyei Atya gyermekei (Gal 3:26–4:7), akik új szövetség szerint élnek. Már Isten háza népéhez tartoznak (Ef 2:19 - új prot. ford.).

Istent a családjának tagjai „Atyának" szólítják (Gal 4:6), egymáshoz pedig testvérekként viszonyulnak (Jak 2:15; 1Kor 8:11; Róm 16:1). Pál sokakat bevitt a gyülekezet közösségébe, ezért lelki atyának tekintette magát, „az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban" (1Kor 4:15; új prot. ford.). „Szerelmes gyermekeinek" nevezi azokat, akik általa kerültek a gyülekezetbe (1Kor 4:14; vö. Ef 5:1).

Az egyháznak mint családnak, egyik fontos jellemzője a közösség. A keresztény közösség (görögül: koinónia) nem egyszerűen társasági élet, hanem közösségvállalás az evangéliummal (Fil 1:5). Őszinte kapcsolat az Atya Istennel, Fiával és a Szentlélekkel (1Jn 1:3; 1Kor 1:9; 2Kor 13:13), valamint a hívőkkel (1Jn 1:3, 7). A tagok tehát készségesen nyújtanak „testvéri jobbot" (Gal 2:9) mindazoknak, akik a család tagjai lesznek.

A család hasonlata gondoskodó gyülekezetre utal, „ahol az embereket szeretik és elismerik. Olyan hely ez, ahol az emberek tudják, szükségük van egymásra; ahol a tálentumokat fejlesztik; ahol mindenki növekszik hitben, és beteljesül."[4]Magában foglalja még a felelősségvállalást, a lelki szülők iránti tiszteletet, a lelki testvérek védelmét. Végül azt is jelenti, hogy minden tag olyan szeretettel viseltetik a többi iránt, amelyből őszinte, erősítő, támogató hűség fakad.

A gyülekezet nagy családjában az egymástól természetben és beállítottságban nagyon is különböző személyek boldog közösségben élnek, és támogatják egymást. A gyülekezet tagjai megtanulnak egységben élni, eközben azonban nem veszítik el saját egyéniségüket.

6. Az egyház mint az igazság oszlopa és erőssége. „Az élő Istennek egyháza az igazságnak oszlopa és erőssége." (1Tim 3:15) Az egyház az igazság letéteményese és erőssége, ami védelmezi ellenségei támadásától. Az igazság azonban erőteljes, és nem merev. Ha tagjai azt állítják, hogy új világosságot kaptak - új tantételt ismertek fel, vagy a Szentírás új magyarázatával állnak elő -, a tapasztalt tagoknak a Szentírás mércéjénél kell megvizsgálni az új tanítást(lásd Ésa 8:20). Ha az új világosság megfelel ennek a mércének, akkor az egyháznak el kell fogadnia, ha nem, akkor el kell vetnie azt. Minden tag hajoljon meg e bibliai ítélet előtt, mert „a megmaradás... a sok tanácsos által van" (Péld 11:14).

Az igazság terjesztése, azaz tanúi által az egyház „a világ világossága", „hegyen épített város" lesz, ami „nem rejtethetik el"; a tagok „a földnek savai" lesznek (Mt 5:13–15).

7. Az egyház mint hadsereg - küzdő és győzelmes. A földön az egyház olyan, mint a hadban álló sereg. Isten elhívta, hogy küzdjön a lelki sötétség ellen. „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak." (Ef 6:12) Feltétlenül fontos, hogy a keresztények felvegyék „az Istennek minden fegyverzetét", hogy ellenállhassanak „ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén" megállhassanak (Ef 6:13).

Az évszázadok során az egyháznak harcolnia kellett mind belső, mind külső ellenségeivel szemben (lásd ApCsel 20:29–30; 1Tim 4:1). Jelentős mértékben előrehaladt, sokszor győzelmet aratott, de még nem nevezhető diadalmas egyháznak. Sajnos még mindig nagy hiányosságai vannak. Jézus másik hasonlattal adott magyarázatot az egyházon belüli tökéletlenségre. „Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; de amikor az emberek alusznak vala, eljőve az ő ellensége, és konkolyt vete a búza közé, és elméne." (Mt 13:24–25) A szolgák ki akarták húzni a konkolyt, de a gazda figyelmeztette őket: „amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig" (Mt 13:29–30).

A konkoly és a búza együtt növekedett a mezőn. Isten az egyházhoz vezeti a megtért embereket, Sátán pedig beviszi a megtéretleneket. E két csoport hat az egész testre - az egyik a tisztaságért munkálkodik, a másik pedig rombol. Egészen az aratásig, a második adventig tart közöttük a küzdelem - az egyházon belül. Az egyház külső harca sem ért még véget. Megpróbáltatás és küzdelem áll előtte. Sátán haraggal támad Isten egyházára, hiszen tudja, hogy csak rövid ideje van (Jel 12:12, 17). „Nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mind ez ideig." (Dán 12:1) Krisztus azonban közbelép hűséges népe védelmében, és mindenki „megszabadul... aki csak beírva találtatik a könyvben" (Dán 12:1). Jézus megígérte: „Aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül" (Mt 24:13).

Krisztus visszatérésekor emelkedik fel a győzedelmes egyház. Jézus akkor tudja majd önmaga elé állítani „dicsőségben az egyházat", minden kor hűségeseit, vérén megváltott népét, „úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:27).

A látható és a láthatatlan egyház. A látható és a láthatatlan kifejezésnek az a szerepe, hogy segítségével megkülönböztessük a földi egyház két vetületét. Az eddig felsorolt hasonlatok különösen a látható egyházra vonatkoznak.

1. A látható egyház. A látható egyház az Isten szolgálatára szervezett egyház. Eleget tesz Krisztustól kapott fontos megbízatásának, elviszi az evangéliumot a világnak (Mt 28:18–20), és felkészíti az embereket az Úr dicsőséges visszajövetelére (1Thessz 5:23; Ef 5:27).

Krisztus választott tanúbizonyságaként világosságot gyújt a világban, és szolgál, amint a Mester tette; hirdeti az evangéliumot a szegényeknek, meggyógyítja a megtört szívűeket, szabadulást hirdet a foglyoknak, a vakok szemét megnyitja, szabadon bocsátja az elnyomottakat, hirdeti az Úr kedves esztendejét (Lk 4:18–19).

2. A láthatatlan egyház. Az egész Földön Isten minden gyermeke alkotja a láthatatlan egyházat, amit egyetemes egyháznak is neveznek. Beletartoznak a látható egyház hivői és még sokan, akik ugyan nem tartoznak egy egyházi szervezethez, de követik a Krisztustól kapott világosságot (Jn 1:9). Ebbe a csoportba tartoznak azok, akiknek sosem volt lehetőségük megismerni a Jézus Krisztusról szóló igazságot, de engedtek a Szentléleknek, és „természettől a törvény dolgait cselekszik" (Róm 2:14).

A láthatatlan egyház léte arra utal, hogy Isten imádata a legnemesebb értelemben lelki dolog. „Az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres az ő imádóiul" (Jn 4:23) - mondta Jézus. Az igazi imádat lelki természete miatt az emberek nem képesek pontosan eldönteni, hogy ki a része Isten egyházának, és ki nem.

Isten a Szentlélek által vezeti népét a láthatatlan egyházból a látható egyházba. „Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor." (Jn 10:16)

Csak a látható egyházban tapasztalhatják teljes mértékben Isten igazságát, szeretetét és közösségét, mert az Úr a látható egyháznak adta a tagokat, a testületileg és egyénileg egyaránt építő lelki ajándékokat (Ef 4:4–16). Amikor Pál megtért, Isten kapcsolatba hozta látható egyházával, majd pedig azt a feladatot adta neki, hogy egyháza missziómunkáját vezesse (ApCsel 9:10–22).Éppen így ma is az a szándéka, hogy népét elvezesse látható egyházába, amit az Isten parancsolataihoz való hűség és Jézus hite jellemez. Erre azért van szükség, hogy részt vehessenek Isten földi küldetése befejezésében (Jel 14:12; 18:4; Mt 24:14; lásd még e könyv 12. fejezetét).

A láthatatlan egyház fogalmába beleértendő a mennyei és földi egyház is (Ef 1:22–23), valamint az üldöztetés idejében a rejtőzködő egyház (Jel 12:6, 14).

 

Az egyház szervezete

Krisztus parancsa, hogy vigyük el az evangéliumot az egész világra, azoknak a lelki táplálására is vonatkozik, akik már elfogadták az evangéliumot. Az új tagokat meg kell alapozni a hitben, és meg kell tanítani őket arra, hogy a missziómunkában használják Istentől kapott tálentumaikat és ajándékaikat. „Isten nem a zűrzavarnak... Istene", hanem azt akarja, hogy „minden illendően és rendben történjék" (1Kor 14:33,40 - új prot. ford.). Éppen ezért szükséges, hogy egyszerű, de eredményes legyen az egyház szervezete.

A szervezet jellege. Vizsgáljuk meg a gyülekezeti tagság és szervezet kérdését!

1. Gyülekezeti tagság. A hivők az új szövetség hitközösségének tagjai lesznek, ha bizonyos feltételeknek eleget tesznek. A tagsághoz tartozik, hogy új alapokon álló kapcsolatot alakít ki a többi emberrel, az állammal és Istennel.

a) A tagság feltételei. Akik az Úr egyházának tagjai kívánnak lenni, azoknak el kell fogadniuk Jézus Krisztust mint Urukat és Megváltójukat, meg kell térniük bűnükből, és meg kell keresztelkedniük (ApCsel 2:36–41; vö. 4:10–12). Újjá kell születniük, és el kell fogadniuk Krisztus parancsát, hogy tanítsanak másokat mindazok megtartására, amiket az Úr meghagyott (lásd Mt 28:20).

b) Egyenlőség és szolgálat. „Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok", és „aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok" (Mt 23:8, 11). E jézusi szavak szerint a tagoknak az egyenlőség alapján kell egymáshoz viszonyulniuk. Ugyanakkor fontos tisztában lenniük azzal, hogy Krisztus példájának követése a többieknek való szolgálatot is jelenti. Az embereket a Mesterhez kell vezetniük.

c) A hívők egyetemes papsága. Amióta Krisztus a mennyei szentélyben végzi szolgálatát, a lévitai papság szerepe véget ért. Az egyház most „szent papsággá" lett (1Pt 2:5). „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket." (1Pt 2:9)

Ez az új rend, a minden hívő egyetemes papsága nem hatalmazza fel a tagokat, hogy saját kedvük szerint gondolkodjanak, higgyenek és tanítsanak, mert számadással tartoznak az egyház testületének. Ez azt jelenti, hogy minden tag felelősséggel tartozik szolgálni másokat Isten nevében, és közvetlenül, emberi közbenjáró nélkül járulhat az Úr elé. Ez a rend hangsúlyozza a gyülekezeti tagok egymástól való függőségét, valamint függetlenségüket. E papság nem támaszt minőségi különbséget a klérus és a laikus tagok között, noha a szerepek tevékenysége között különbséget tesz.

d) Engedelmesség Istennek és az államnak. A Biblia elismeri, hogy Isten keze van az állam alapításában, ezért meghagyja a hívőknek, hogy tiszteljék a polgári hatóságokat, és engedelmeskedjenek azoknak. A hatalom birtokosa „Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik". Ezért a gyülekezeti tagok adják meg mindenkinek, amivel tartoznak, „akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet" (Róm 13:4, 7).

Az államhoz való viszonyukban a tagokat Krisztus elve vezérli. „Adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak; és ami az Istené, az Istennek" (Mt 22:21). De ha az állam az isteni paranccsal ellenkező dolgot követelne, a hívők elsősorban Istennek tartoznak engedelmességgel. „Istennek kell inkább engedni, hogy nem az embereknek." (ApCsel 5:29)

2. Az egyházszervezet fő feladata. Az egyház szervezete azért jött létre, hogy Isten tervének eleget téve, Isten dicsősége ismeretével töltse be a Földet. Csak a látható egyház biztosíthatja több feladat elvégzését, ami e cél eléréséhez alapvetően fontos.

a) Istentisztelet és buzdítás. A történelem során az egyház mindig is isteni eszköz volt, ahol a hívők a Teremtő imádatára gyűltek össze szombaton. Krisztus és az apostolok ezt az istentiszteleti rendet követték, a Szentírás pedig arra buzdítja a mai hívőket is, hogy el ne hagyják a maguk gyülekezetét, „hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget" (Zsid 10:25; vö. 3:13). A gyülekezeti istentisztelet felfrissíti, bátorítja, örömmel tölti el a hívőt.

b) Keresztény közösség. A gyülekezet teljesen kielégíti a tagok közösség iránti alapvető igényét. Az evangéliumi közösségvállalás (lásd Fil 1:5 - új prot. ford.) minden más viszonyt felülmúl, mert bensőséges kapcsolatot biztosít Istennel és az azonos hitet vallókkal (1Jn 1:3, 6–7).

c) A Szentírás tanítása. Krisztus az egyháznak adta „a mennyek országának kulcsait" (Mt 16:19). A kulcsok Krisztus szavai - a Biblia minden igehelye. Pontosabban fogalmazva, idetartozik „a tudománynak kulcsa" (Lk 11:52), ami arra vonatkozik, hogyan juthatunk be Isten országába. Jézus szava lélek és élet mindazoknak, akik befogadják (Jn 6:63), mert örök életet hoz (Jn 6:68).[5]

Ha az egyház a Biblia igazságát hirdeti, az üdvösség e kulcsai az oldás és kötés hatalmával rendelkeznek, kinyitják és bezárják a Menny ajtaját, hiszen azokat az ismérveket hirdetik, amelyek alapján az embereket befogadják vagy elutasítják, azaz üdvözülnek vagy elvesznek. Tehát az egyházban az evangélium hirdetése vagy „élet illatja életre", vagy „halál illatja halálra" (2Kor 2:16).

Jézus tudta, milyen fontos „minden Igével" élni, „amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4). Az egyház csak így tehet eleget Jézustól kapott megbízatásának, hogy tanítsák a népeket megtartani „mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Mt 28:20).

d) Az Isten által elrendelt szertartások végzése. Az egyház Isten eszköze a keresztség - az egyházba való belépés szertartása (lásd e könyv 14. fejezetét) -, valamint a lábmosás és az úrvacsora (lásd e könyv 15. fejezetét) szertartásának végzésére.

e) Az evangélium hirdetése az egész világon. Az egyházi szervezet célja a missziószolgálat, hogy végrehajtsa azt a feladatot, amit Izrael elmulasztott. Ahogy a Mester életéből is látható, az a legnagyobb szolgálat, amit az egyház a világban végezhet, hogy a Szentlélek általi keresztségből nyert erővel, teljes elkötelezettséggel hirdesse az evangéliumot „minden népnek" (Mt 24:14).

E missziónak része, hogy a Krisztus visszatérésére való felkészülés üzenetét hirdesse az egyháznak (1Kor 1:7–8; 2Pt 3:14; Jel 3:14–22; 14:5) és az egész emberiségnek (Jel 14:6–12; 18:4).

 

Az egyház vezetése

Jézus Mennybe menetele után az egyház vezetése az apostolok kezében volt. Első szervezeti tettük az volt, hogy a többi hívővel tanácskozva, Júdás helyett másik apostolt választottak (ApCsel 1:15–26).

Amint az egyház növekedett, az apostolok felismerték, lehetetlen egyszerre hirdetni az evangéliumot és törődni az egyház földi ügyeivel is. Ezért az egyház gyakorlati ügyeit rábízták hét emberre, akit az egyház jelölt ki. Különbséget tettek ugyan az igehirdetés szolgálata és az asztalok körüli szolgálat között (ApCsel 6:1–4), de nem igyekeztek különválasztani a klérust a laikus tagságtól az egyház missziójának végzésében. Sőt, a hét kiválasztott férfi közül kettőt, Istvánt és Filepet a nagy erejű prédikációjáról és evangélizálásáról ismerték (ApCsel 7. és 8. fejezet).

A szervezés következő lépését az tette szükségessé, hogy az egyház már Ázsiába és Európába is eljutott. Számos új gyülekezetet alapítottak, és véneket szenteltek fel gyülekezetenként, hogy ezzel biztosítsák a vezetés állandóságát (ApCsel 14:23).

Nagyobb válság kialakulásakor az érintett felek ismertethették álláspontjukat az egész egyházat képviselő apostolok és vének gyűlése, zsinata előtt. E zsinat döntéseit Isten szavaként fogadták el, és kötelezőnek tartották minden fél számára (ApCsel 15:1–29). Ez az eset példa arra, hogy ha az egész egyházat érintő kérdésről van szó, a helyi gyülekezetnél sokkal szélesebb körű tanácskozásra és tekintélyre van szükség. Ebben az esetben a zsinat döntése minden érintett fél képviselőjének egyetértéséből jött létre (ApCsel 15:22, 25).

Az Újszövetség világosan kifejezi, hogy szükség szerint, Isten mindig ad útmutatást műve vezetőinek. Isten irányítása az egyházzal való egyetértés által olyan egyházi vezetést biztosított, aminek a példáját követve az egyház ma is védelmet élvezhet a hitehagyás ellen, és segítségével eleget tehet a nagy megbízatásnak.

 

Az egyházvezetés bibliai elvei

1. Krisztus az egyház feje. Krisztus elsősorban közbenjárói munkája miatt az egyház feje. Amióta legyőzte a kereszten Sátánt, neki „adatott minden hatalom Mennyen és Földön" (Mt 28:18). Isten „mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé" (Ef 1:22; vö. Fil 2:10–11). Ezért Ő „az uraknak Ura és királyoknak Királya" (Jel 17:14).

Krisztus azért is feje az egyháznak, mert az egyház az Ő teste (Ef 1:23; Kol 1:18). A hívők „az Ő testének tagjai... az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók" (Ef 5:30). Bensőséges kapcsolatban kell állniuk vele, mert az egyház „a kapcsok és kötelek által" tőle „segedelmet vévén és egybeszerkesztetvén, nevekedik" (Kol 2:19).

2. Az egyház minden hatalma Krisztustól ered. Krisztus azáltal mutatta be hatalmát, hogy I. megalapította a keresztény egyházat (Mt 16:18), II. elrendelte azokat a szertartásokat, amelyeket az egyháznak végeznie kell (Mt 26:26–30; 28:19–20; 1Kor 11:23–29; Jn 13:1–17), III. isteni hatalommal ruházta fel az egyházat, hogy az Ő nevében járjon el (Mt 16:19; 18:15–18; Jn 20:21–23), IV. elküldte a Szentlelket, hogy az Ő hatalmával irányítsa az egyházat (Jn 15:26; 16:13-15), V. ajándékokat adott az egyháznak, hogy felkészítse a különböző tagokat - az apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat - a szolgálatra és „Krisztus testének építésére", míg mindannyian eljutnak a hit egységére, „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére" (Ef 4:7–13).

3. A Szentírás hordozza Krisztus hatalmát. Krisztus a Szentlélek által irányítja egyházát, de Isten Igéje az az egyetlen zsinórmérték, aminek alapján működik az egyház. Minden tag engedelmességgel tartozik, mert teljes értelemben véve ez a törvény. Minden emberi hagyomány, szokás és kultúra a Szentírás tekintélye alatt marad (2Tim 3:15–17).

4. Krisztus hatalma és az egyházi tisztségek. Krisztus tekintélye egyháza és kijelölt szolgái által jut megnyilvánulásra, de hatalmát nem adja át. Senkinek sincs Krisztustól és Igéjétől független tekintélye.

A hetednapi adventista gyülekezetek választják tisztségviselőiket. E tisztségviselők az emberek képviselőiként dolgoznak, de tekintélyük Krisztustól származik. Megválasztásuk egyszerűen megerősíti Krisztustól kapott elhívásukat. A megválasztott tisztségviselők elsődleges kötelessége arról gondoskodni, hogy az istentiszteletre, tantételre, fegyelemre és az evangélium hirdetésére vonatkozó bibliai előírásokat betartsák. Mivel az egyház Krisztus teste, ezért az Ő tanácsát kell kérni döntéseikhez és cselekedeteikhez.

Egyházi tisztségek az Újszövetségben. Az Újszövetség két egyházi tisztséget említ, a vén és a diakónus tisztét. Ezek fontosságát emeli ki az, hogy milyen magas erkölcsi és lelki követelményeket támasztanak e tisztek betöltőivel szemben. Az egyház elismerte a felszenteléssel, kézrátétellel történő vezetői elhívás szentségét (ApCsel 6:6; 13:2–3; 1Tim 4:14; 5:22).

1. Vének

a) Mit jelent a vén tiszte? A vén (görögül preszbüterosz) vagy a püspök (episzkoposz) tiszte volt a legfontosabb az egyházban. A vén azt jelenti, hogy idősebb, és ez a szó méltóságot, tiszteletet sugall. Tiszte hasonló volt a zsinagóga vezetőjének tisztségéhez. A püspök jelentése „felvigyázó". Pál felváltva használta ezeket a kifejezéseket, azonosnak tekintve a véneket a vigyázókkal, a presbiterekkel vagy a püspökökkel (ApCsel 20:17, 28; Tit 1:5, 7).

E tisztek betöltői felügyeltek az újonnan alakult gyülekezetekre. A vén a tisztség helyzetére vagy rangjára utalt, míg a püspök a tisztség kötelességét vagy felelősségét jelölte - „felvigyázó".[6] Az apostolok is nevezték magukat véneknek (presbitereknek) (1Pt 5:1; 2Jn 1; 3Jn 1); nyilvánvaló tehát, hogy voltak a helyi gyülekezetnek vénei, valamint utazó vének, akiket egyetemesen elfogadtak. A vének mindkét csoportja a nyáj pásztoraként tevékenykedett.

b) A feltételek. A vén tisztének betöltéséhez szükséges, hogy „feddhetetlen legyen, egy feleségű férfiú, józan, mértékletes, illedelmes, vendégszerető, a tanításra alkalmatos; nem borozó, nem verekedő, nem rút nyereségre vágyó; hanem szelíd, versengéstől mentes, nem pénzsóvárgó; aki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, minden tisztességgel (Mert ha valaki az ő tulajdon házát nem tudja igazgatni, mimódon visel gondot az Isten egyházára?). Ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék. Szükséges pedig, hogy jó bizonysága is legyen a kívülvalóktól; hogy gyalázatba és az ördög tőribe ne essék" (1Tim 3:1–7; vö. Tit 1:5–9).

A tisztségre való jelölés előtt a jelöltnek az otthonában kell bizonyítania vezetői képességeit. „Meg kell nézni a jelölt családját. Vajon engedelmesek-e? A férfi tisztességgel tudja-e vezetni Isten népét? Milyen a gyermekei jelleme? Apai nevelésének becsületére válnak-e a gyermekei? Ha otthon, a saját családja irányításában nem tesz bizonyságot tapintatról, bölcsességről és az istenfélelem erejéről, nyugodtan következtethetünk arra, hogy ugyanazok a hiányosságok áttevődnek a gyülekezetre, és hasonló megszenteletlen vezetés tapasztalható majd ott is."[7] Ha a jelölt házas, először ott-hon kell a vezetői képességét bemutatnia, mielőtt megbíznák a vezetés felelősségével „Isten házában" (1Tim 3:15).

A tiszt fontossága miatt figyelmeztetett Pál: „A kézrátevést el ne hirtelenkedd!" (1Tim 5:22)

c) A vén felelőssége és tekintélye. A vén elsősorban lelki vezető. „Isten anyaszentegyházának legeltetésére" (ApCsel 20:28) választják. Feladatához tartozik a gyengébb tagok erősítése (ApCsel 20:35), a tévelygők intése (1Thessz 5:12) és az, hogy figyelje, nehogy olyan tanítások terjedjenek el, amelyek megoszlást okozhatnak (ApCsel 20:29–31). A véneknek a keresztényi életstílust kell megtestesíteniük (Zsid 13:7; 1Pt 5:3), példát adva a bőkezűségben (ApCsel 20:35).

d) A vénekkel szembeni magatartás. Az eredményes gyülekezeti vezetés nagy mértékben a tagok hűségén múlik. Pál arra biztatja a hívőket, hogy tiszteljék vezetőiket, és „az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel" (1Thessz 5:13). „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre méltassanak, főképpen, akik a beszédben és tanításban fáradoznak." (1Tim 5:17)

A Szentírásból világosan kitűnik, hogy tisztelni kell a gyülekezeti vezetést. „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelketekre, mint számadók." (Zsid 13:17; vö. 1Pt 5:5) Ha a tagok megnehezítik a vezetők számára Istentől kapott feladatuk végzését, mindannyian megszomorodnak, és szűkölködnek az Istentől jövő öröm hiányában.

A hívőket arra bátorítja a Szentírás, hogy figyeljék vezetőik krisztusi életstílusát, „figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket" (Zsid 13:7). Ügyet se vessenek a pletykákra. Pál így figyelmeztetett: „Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanú bizonyságára" (1Tim 5:19).

2. Diakónusok

A diakónus név a görög diakonosz szóból származik, jelentése „szolgáló", „segítő". Azért alapították a diakónus tisztét, hogy az apostolok teljesen átadhassák magukat a könyörgésnek és az igehirdetés szolgálatának (ApCsel 6:4). A diakónusok feladata volt, hogy intézzék az egyház napi ügyeit, de tevékenyen részt vettek az evangélizáció munkájában is (ApCsel 6:8; 8:5–13, 26–40).

A görögben e kifejezés nőnemű alakja Róm 16:1-ben fordul elő,[8] és általában szolgálónak fordítják. „Arra utal a szó és ebben a szövegben való használata, hogy a diakónusnők tisztét abban az időben alapíthatták az egyházban, amikor Pál a rómaiaknak szóló levelet írta."[9]

A vénekhez hasonlóan, a diakónusokat is az egyház választja erkölcsi és lelki tulajdonságaik alapján (1Tim 3:8–13).

Egyházfegyelem. Krisztus tekintéllyel ruházta fel egyházát, hogy fegyelmezze tagjait, és ennek végrehajtásához megadta a megfelelő elveket. Elvárja ezeknek az elveknek az alkalmazását, amikor szükséges, hogy az egyház megmaradjon magasztos elhívatásában, és „szent papság", „szent nemzet" legyen (vö. Mt 18: 15–18; 1Pt 2:5, 9). Az egyháznak meg kell értetnie a tévelygő tagokkal, javítsák meg útjaikat. Krisztus dicsérő szavakkal illette az efézusi gyülekezetet, mert nem szenvedhette „a gonoszokat" (Jel 2:2), a pergámumi és thiatirai gyülekezetet azonban megfeddte, mert megtűrték a tévtanításokat és az erkölcstelenséget (Jel 2:14–15, 20). Figyeljük meg a fegyelmezésre vonatkozó következő bibliai tanácsot!

1. Mit tegyünk az egyéni sérelmek esetében? Ha egy tag vét a másik ellen (Mt 18:15–17), Krisztus azt tanácsolja a sértett félnek, keresse fel azt - a tévútra tért bárányt -, aki bántotta, és győzze meg, hogy változtatnia kell magatartásán. Ha nem jár eredménnyel, próbálkozzon még egyszer, de már egy vagy két pártatlan tanú kíséretében. Ha ez a kísérlet is sikertelen marad, az ügyet az egész gyülekezet elé kell vinni.

Ha a vétkező tag visszautasítja Krisztus egyházának bölcsességét és tekintélyét, akkor elszakítja magát a közösségtől. A vétkező személy kizárásakor az egyház egyszerűen azt erősíti meg, milyen állapotban van az érintett ember. Ha az egyház a Szentlélek vezetésével pontosan betartotta a bibliai tanácsot, döntését elfogadja a Menny. „Amit megköttök a Földön, a Mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a Földön, a Mennyben is oldva lészen." (Mt 18:18)

2. A nyilvános vétségek kezelése. Noha „mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül" (Róm 3:23), az egyházra szégyent hozó, kirívó és lázadásból fakadó bűntettekkel szemben azonnal fel kell lépni a vétkes kizárásával.

A kizárás egyrészt eltávolítja a rosszat - ami máskülönben kovászként hatna -, ezzel visszaállítja a gyülekezet tisztaságát, másrészt megmentő gyógymódként szolgál a vétkező számára. Pál azonnali intézkedést sürgetett, amikor paráznaságról hallott a korinthusi gyülekezetben. „Ti és az én lelkem a mi Urunk, Jézus Krisztusnak nevében egybegyűlvén, a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmával, átadjuk az ilyent a Sátánnak a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék az Úr Jézusnak ama napján... Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává." (1Kor 5:4–5, 7) Ne keressétek annak társaságát, aki hívőnek nevezi magát - mondta Pál -, de „parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek... Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül" (1Kor 5:11, 13).

3. A megoszlást munkáló személyek kezelése. „A szakadást és botránkozást" okozó tagokat (Róm 16:17), akik „rendetlenül" élnek, nem hajlandók engedni a Biblia tanácsának, el kell kerülni, „hogy megszégyenüljenek" magatartásuk miatt. „De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit." (2Thessz 3:6, 14–15) Ha a megoszlást munkáló tag nem hajlandó a gyülekezet második intésére sem hallgatni, ki kell zárni, „tudván, hogy az ilyen romlott, és vétkezik, önmaga is kárhoztatván magát" (Tit 3:10–11).

4. A vétkezők visszafogadása. A gyülekezeti tagoknak nem szabad megvetniük, lenézniük vagy elhanyagolniuk a kizártakat, hanem igyekezniük kell, hogy a bűnbánat és újjászületés által helyreálljon a kapcsolatuk Krisztussal. A kizártakat akkor lehet visszafogadni a gyülekezet közösségébe, ha az őszinte bűnbánat bizonyítékát adják (2Kor 2:6–10).

Isten hatalma, dicsősége és kegyelme különösen akkor mutatkozik meg, amikor a gyülekezetbe visszatérnek azok, akik korábban bűnösökké lettek. Isten vágya, hogy szabadon engedje a bűn foglyait, a sötétség birodalmából a világosság birodalmába vezetve őket. Isten egyháza a világegyetem színpada, ahol az emberek életében mutatkozik meg Krisztus engesztelőáldozatának ereje.

Egyháza által Krisztus ma mindenkit hív, hogy legyen családja tagja. „Ímé, az ajtó előtt állok, és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem." (Jel 3:20)

 

Lábjegyzet
 

1.

 

„Church, Nature of ", SDA Encyclopedia, jav. kiad., 302. oldal; „Church", SDA Bible Dictionary; jav. kiad., 224. oldal

2.

 

A modern fordítások szerint, amelyek Tisschendorf olvasatát fogadják el, az egyes számban a Codex Sinaiticus, Alexandrinus, Vaticanus és Ephraemi Rescriptus alapján.

3.

 

Az őskeresztény egyház hite - a Jézusról szóló tanítást kivéve - nagyon hasonlított a judaizmusra. Szombatonként a zsidók és a pogányokból lett keresztények is a zsinagógákba gyűltek istentiszteletre, hogy meghallgassák az Ószövetség magyarázatát (ApCsel 13:42–44; 15:13–14, 21). A templom kárpitjának kettéhasadása azt jelentette, hogy a szertartás célba ért, az előkép beteljesedett. A Zsidókhoz írt levél célja, hogy a keresztények figyelmét a képtől a kép alapjául szolgáló valóságra - Jézus engesztelő halálára, mennyei papságára és üdvözítő kegyelmére fordítsa. Az Újszövetség kora az átmenet időszaka volt, és még ha az apostolok néha részt is vettek az ószövetségi szertartásokban, az első jeruzsálemi zsinat döntése mutatja, hogy nem tulajdonítottak üdvözítő erőt azoknak.

4.

 

Charles E. Bradford, „What the Church Means to Me", Adventist Review, 1986. november 20., 15. oldal

5.

 

Lásd SDA Bible Commentary, jav. kiad., 5. kötet, 432. oldal

6.

 

Lásd SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6. kötet, 26., 38. oldal

7.

 

White: Testimonies, 5. kötet, 618. oldal

8.

 

A diakonosz lehet hím- és nőnemű egyaránt, ezért ebben az esetben a nem a szövegösszefüggésből derül ki. Mivel Fébé, „a mi nénénk" szintén diakonosz, a szónak nőneműnek kell lennie, még ha hímnemű főnévként is írják.

9.

 

„Deaconess", SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 277. oldal. Az újszövetségi időkben a diakonosz szónak széles körű jelentése volt. „Mindazokra alkalmazták, akik bármilyen minőségben szolgálták az egyházat. Pál, aki apostol volt, gyakran nevezte önmagát (lásd 1Kor 3:5; 2Kor 3:6; 6:4; 11:23; Ef 3:7; Kol 1:23) és Timótheust... (lásd 1Tim 4:6) diakonoi-nak (a diakonosz többes száma)". (SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7. kötet, 300. oldal) Az idézett helyeken a diakonosz-t mindig szolgának fordítják.

[Előző]                                                          [Fel]                                                                [Következő]

Órarend

 

Péntek 1900 - Istentisztelet-Live

Szombat 800 - Tanítók órája

Szombat 900 - Szombatiskola-Live

Szombat 1100 - Istentisztelet-Live

Szombat 1630 - Istentisztelet-Live

Kedd 1800 - Imaóra

Oldalainkat 40 vendég és 0 tag böngészi

Scroll Up